Bocsánatotokért esedezem, amiért ilyen későn jött a friss. A haveromnak sikerült betörnie a blogomra, a jelszót pedig megváltoztattam olyanra, amit szégyen lenne elfelejteni, szóval nem hiszem, hogy megint előfordulna velem ilyesmi. És bocsi, hogy ilyen rövidre sikerült. ÉS KOMIKAT KÉREK!!!!!!! PLS!!!! Jó szórakozást a fejezethez! Sziasztok!
2. fejezet – Végveszélyben
Gyorsan megtöröltem könnyáztatta arcom, majd föltápászkodtam. Beleszimatoltam a levegőbe. Elfintorodtam. A szag, amit éreztem nem volt épp kellemesnek nevezhető. Leginkább záptojásra emlékeztet. Irritálta az orrjáratomat.
Körülnéztem. Egy lelket sem láttam a közelben és már azt a szagot sem éreztem olyan erősen, mint az előbb. „Áh! Biztosan csak képzelődtem.” – gondoltam magamban, majd megráztam a fejem, hogy a bűzt még a gondolataim közül is kiűzzem. Alkonyodik. Jobb lesz haza mennem, mielőtt teljesen megőrülök, vagy esetleg a fejemre pottyan egy záptojás. Ez a gondolat egy pillanat erejéig felvidított, tudván, ha tényleg tojásesőre kerülne sor, megbizonyosodnék, hogy elmém még mindig ép állapotban van.
A ház felé fordultam, magamban virulva eszement gondolataimon, és akkor megláttam… Hatalmas volt. Egy fa mögül vicsorgott rám, éles szemfogain a lenyugvó nap sugarai jártak táncot. Hosszú, sötét bundáját felborzolta, a szél bele-bele kapott. Füleit hátracsapva mély, vészjósló morgás tört fel mellkasából.
Dermedten álltam, ha akartam volna, sem lettem volna képes megmozdulni. Életemben nem láttam még ekkora farkast. Meredten bámultam vérszomjas tekintetébe. Az agyam teljesen kiürült, nem tudtam mit tegyek.
Az állat morgása egyre erősödött, míg egyszer csak elhallgatott. Teste megfeszült, támadni készült, s én megfagyva vártam, hogy nekem essen. Elrugaszkodott és a következő pillanatban éles fájdalom hasított a mellkasomba egy reccsenő hang kíséretében.
Agyam a fájdalom hatására működésbe lendült. A farkas olyan erővel csapódott nekem hogy valószínűleg néhány bordám bánta. Azonnal reagáltam. Lerúgtam magamról a hatalmas testet és fölpattantam. Az állat újra támadt, ám ezúttal kikerültem. Még szerencse, hogy Emmett-tel és Alice-szel gyakorta birkózom és Jasper is mutatott néhány fogást.
Ellenfelem újra felém fordult és már ugrott is volna, de én gyorsabb voltam. Rávetettem magam és fogaim az oldalába mélyesztettem. Épp egy jókora darabot akartam kiharapni belőle, mikor megéreztem körmeit a hátamban. Majdnem felsikítottam a fájdalomtól, de mivel fogaimat még mindig a farkas húsába vájva tartottam, csak egy erőtlen nyöszörgés hallatszódott.
Befejeztem pillanatnyi munkám és megszabadítottam ellenfelemet egy nagyobb darabjától, majd kibontakoztam nem éppen kellemesnek mondható öleléséből. A hátamból erősen csordogáló vér, valamint saját sérülése, amit én okoztam neki még jobban feltüzelte támadómat. Egy kissé meginogtam és látva pillanatnyi gyengeségem, újra nekem esett.
Ezúttal nem tudtam elugrani előle. Egy fához csapódtunk, éreztem ahogyan megremegett mögöttem. A földre estem. A farkas mellső lábaival rám támaszkodott és úgy vicsorgott rám. Mellkasából félelmetes morgás szakadt fel. Fájdalom nyilallt törött bordáimba, de nem törődtem vele. Nem volt erőm lelökni magamról ellenfelemet. Nem akartam gyengének látszani, torkomból ösztönös, védekező morgás hallatszott. Ez sem segített. Támadóm már tudta, hogy ő győzedelmeskedett. Kiszolgáltatottan vártam következő lépését, mellyel talán a túlvilágra küld.
- Ölj meg! – hörögtem, mérhetetlen gyűlölettel és megvetéssel szemeimben. Már nem próbáltam védekezni. Nem lett volna értelme. Már legyőzött, én pedig kifáradtam. Túl sok vért veszítettem.
Lehunytam szemem és vártam, hogy eleget tegyen kérésemnek. Morgása abbamaradt, én pedig tudtam, itt a vég. Éreztem tűzforró leheletét a nyakamon. Egy könnycsepp gördült végig sápadt arcomon. Egy könnny azokért, akiktől nem tudtam elbúcsúzni.
Mellkasom hirtelen megkönnyebbült. Már nem éreztem a rám nehezedő súlyt. „ Akkor most meghaltam? Furcsa. Nem érzek különbséget.” A hátam még mindig égett, szóval nem halhattam meg, mivel érzek fájdalmat. Nehézkesen felpillantottam. A szemeim előtt összemosódott külvilágból, egy ember alak körvonalait pillantottam meg, amint döbbenten meredt rám. Arcát nem is, de tekintetét tisztán láttam, melyben érzelmek sokasága keveredett. Döbbenet, értetlenség, fájdalom és bűntudat.
- Mi lesz? Hát nem ölsz meg? – kérdeztem gúnyosan. Hangom rekedt volt és halk.
Szemeim elnehezültek. Hagytam, hogy tudatomat a vérveszteség okozta köd teljesen beborítsa, magával rántva engem az eszméletlenség szakadékába, minek alján csak sötétség vár.
- Sajnálom! – fújta felém az alkonyati szél a bűntudattal teli szót. Ez volt az utolsó dolog amit a külvilágból érzékeltem, majd magával rántott a sötétség.
* * *
Pirkadatkor tértem csak magamhoz. A sűrű lombkoronán áthatoló fénysugarakra ébredtem. Az oldalamra fordultam, s ekkor erős fájdalom nyilallt a mellkasomba.
- Áh! A francba! – káromkodtam, majd visszagördültem a hátamra. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy hol is vagyok. Villámként csapott belém a felismerés a tegnappal kapcsolatban. „Telefon… Claire…Látomás…Vita…Futok… Könnyek…Bűz…Farkas…Harc…Vér…Sötétség.”
„Sajnálom!” – visszhangzott fülemben az ismeretlen hang.
Nehezen ugyan, de feltápászkodtam. Egy pillanatra meginogtam, meg kellett kapaszkodnom az egyik fa törzsében. A hátam egy kicsit még fájt, de már nem vérzett. Szédültem, a fejem lüktetett és szörnyen kimerült voltam. Elindultam a házunk irányába.
Már jó ideje gyalogoltam. Épphogy csak támolyogtam, nem volt erőm futni. Átkoztam magam, amiért ilyen messze elcsámborogtam.
Egy óra múlva elértem a házunkhoz vezető ösvényt. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Innen már csak tíz perc az út. „Mindjárt otthon leszek” – futott át agyamon a megnyugtató gondolat.
* * *
- Nessie! – hallottam meg legkedvesebb néném kiáltását. A bejárati ajtó kicsapódott és egy színes folt tartott felém emberfeletti sebességgel – Nessie! Istenem, mi történt veled? – szegezte rám Alice ijedt tekintetét, mikor ideért hozzám. A következő pillanatban hirtelen erőt vett rajtam a kimerültség és rongybabaként csuklottam össze. Néném ijedten kapott utánam.
* * *
Nagyapám rendelőjében ébredtem. Egy betegágyon feküdtem, ami a hatalmas szoba kellős közepén állt. Valaki átöltöztetett, csak remélni tudtam, hogy anya volt, vagy Alice, és nem Carlisle. Fejem az ablak felé fordítottam, hogy megállapíthassam, hol jár a nap az égen, de behúzott függönyök fogadták pillantásom. Ekkor Alice nyitott be a szobába.
- Meg ne próbálj felkelni! – szólt rám Alice, pedig még csak meg sem mozdultam. Az ablakhoz sétált és elhúzta nekem a függönyöket.
Odakint mindent vastag köd borított, mintha a bizonytalanság leple ölelné körül az erdőt, hátborzongatóvá téve azt.
- Jó reggelt! Hogy érzed magad? – kérdezte néném és lehuppant az ágy szélére. Kedvesen mosolygott rám.
- Nagyszerűen! – feleltem viszonozva gesztusát. Alice jókedve rám is átragadt (már amennyire ez lehetséges volt) – Hány óra van?
- Délelőtt tíz múlt. Nessie, elmondanád, hogy mi történt veled szerda este? – nézett komolyan a szemembe.
- Szerda este? De hát az tegnap volt, nem? – kérdeztem összezavarodva.
- Nem. Ma vasárnap van.
- Vasárnap? – ismételtem – Az nem lehet! Ezek szerint három napot átaludtam?
- Hát nem egészen. Párszor felébredtél, de csak rövid időre. Ilyenkor Esme megpróbált beléd erőltetni egy kevés ételt. Fájdalmaid voltak, ezért Carlisle jobbnak látta, ha altatót ad neked… De te nem emlékszel semmire? – kérdezte hitetlenkedve.
- Én… Nem – ráncoltam össze a szemöldököm.
- Hmm… Szerintem ne törd ezen a buksid, mert még megfájdul. Inkább meséld el, hogy mi történt veled! – kért, visszatérve eredeti témánkhoz. Én nem feleltem, csak megfogtam a kezét, hogy képességemet használva megmutassam neki a történteket. Alice tekintete elhomályosodott és a semmibe révedt, mint mikor a jövő kísérti. Ahogy teltek a percek, néném szemei egyre jobban kikerekedtek. Majd mikor a látomás véget ért, rám emelte tekintetét.
- Egy farkas? – kérdezte – Egy quileute… - ez utóbbi már kijelentésnek hangzott.
- Egy quileute?
- Igen, úgy tűnik. Nessie, ugye nem lépted át a határt? – kérdezte feszülten Alice.
- Hát… Nem is tudom… Én… Nem figyeltem, merre megyek. Elég messze jártam a háztól, az biztos – feleltem.
- Ez nem jó hír… Meg kell beszélnem a többiekkel. Te addig maradj itt! – utasított, aztán kirohant az orvosiból.
