A végzet iróniája: július 2010

KOMIKAT KÉREK!!!!!!!!! PLS!!!!!!
Jó szórakozást!!! :D

4. fejezet – Őrület(!)

- Ó, értem – felelte nem túl nagy meggyőződéssel. Én újra a katedra felé fordultam, a lány viszont továbbra is engem nézett. Tekintetében az aggodalom helyét fokozatosan csodálattal vegyes ámulat vette át, ahogy a profilom minden egyes négyzetcentiméterét feltérképezte.

Emberek... Mit is vártam? Talán, hogy egyszerűbb lesz beilleszkednem, mint a hírhedt „Angyalok Városában”? Nem. Igaz, az „Égiek” ott sem kíméltek, de itt sokkal nehezebb dolgom lesz. A kisvárosokban az emberek sokkalta felszínesebbek, mint a nagyvárosiak. Vegyük például ezt a lányt. Úgy bámul mintha valami csodabogár lennék. Jó, jó, tudom, nem téved vele nagyot, de ez akkor is… hogy is mondjam… frusztráló. Az itt élők már pelenkás koruk óta ismerik egymást, sőt, még a szüleik, nagyszüleik, és dédszüleik is együtt játszottak. Egy ilyen helyen szinte lehetetlen a beilleszkedés. A közösség nem szívleli az idegeneket, főleg nem itt, ahol az emberek ennyire összeszokottak. A fiatalok még talán elfogadóbbak, de az idősebbek körében biztosan elterjednek majd a sötét pletykák, ahogy az lenni szokott. Persze az előítélet egy dolog. Azt könnyű megcáfolni, ha téves. Egy mosolyt ide, egy kedves szót oda, és mindjárt kedvesebben fogadnak majd… azt hiszem… remélem…

Miközben az enyhe – állatias bűz okozta – hányingerrel küszködtem a jövőn merengve, úgy éreztem, valaki figyel. Mármint… tisztában voltam vele, hogy az osztály 80%-a engem bámul, de ez valami más volt. Kellemetlenebb. Őrjítően idegesítő. Zavartan hátrapillantottam a vállam fölött és egy – minden tekintetben – sötét szempárba ütköztem. Elkaptam a tekintetem, majd szórakozottan lapoztam egyet a tankönyvben. Még mindig éreztem a döfködő pillantást a hátamban, ezért újra megfordultam. Elfojtottam egy morgást. Ő még mindig nézett. Meg sem próbált úgy tenni, mintha véletlen volna. Gyilkosan fúrta az enyémbe lelkének tükreit. Talán azt várta, mikor nézek félre újból. Na, arra várhat!

Nem tudom, meddig vívtunk csatát némán, vészjóslóan. Talán csak pillanatok voltak, talán percek, de a fiú hirtelen felkapta a fejét. Tekintete zavart volt.

- Igen, tanár úr? – észre sem vettem, hogy Mr. Benett felszólította.

- Mr. Black! Harmadjára szólítottam! – dorgálta a tanár.

- Elnézést… nem hallottam.

- Ideje lenne meglátogatnia a fülészetet, fiam. Pusztán ellenőrzés céljából. Vagy netán füldugót hord? Az igazán hasznos dolog, tudja én is használtam, mikor anyám még élt – isten nyugosztalja! – néhány srác halkan rötyögött a gyenge poénon. – De reggelente érdemes kivenni – tanácsolta.

- Elnézést – ismételte egyre fokozódó zavarában Black.

- Hmm… – a szeme sarkából lopva rám pillantott, majd keményebb hangot megütve folytatta – Az én órámon elfogadhatatlan a figyelem megosztása. Nem szeretnék még egyszer szólni – figyelmeztette Mr. Benett. Black még egy futó pillantást vetett rám, majd a könyvébe mélyedt, miközben én elégedetten nyugtáztam, hogy a tanár elég kínos helyzetbe hozta ahhoz, hogy az óra végéig felém se bagózzon. Hah! A legédesebb öröm a káröröm.

* * *

Tizenöt perc volt kicsengetésig, a gondolat pedig örömmel töltött el. Mr. Benett öt perce fejezte be a magyarázatot, aztán önálló munkára fogott bennünket. Valójában csak ketten foglalkoztak a feladattal, köztük a padtársam, a többiek halkan pusmogtak, vagy csak az ablakon bámultak kifelé a felhős égboltot kémlelve. Én az utóbbival voltam elfoglalva. Kíváncsi voltam, megúszom-e a mai napot eső nélkül. Úgy tűnt, nem. Az esőkabátom otthon hagytam. Nem valami bölcs dolog tőlem. Elfordultam az ablaktól. Lehunytam a szemem, az állam a tenyeremben pihentettem. A hangokra figyeltem. Hallottam, ahogy néhány toll serceg a papíron, hogy valaki pár paddal mögöttem halkan kitép egy lapot a füzetéből, hogy a terem túlsó végében két lány sugdolózik egy Dean nevű srácról, hogy egy papírgombóc surrog a levegőben, aztán puhán a hátamnak ütközik, halkan súrlódik a felsőm pamut anyagával, lepattan rólam, majd a földön lefékez, hogy Mr. Ben… várjunk csak… A hátam mögé pillantottam. A földön egy összegyűrt papírgalacsin hevert, néhány centire a székem lábától. Fürgén érte nyúltam, mielőtt Mr. Benett kiszúrta volna. A pad alatt kihajtogattam a megviselt papírlapot. A mellettem ülő lány kíváncsian pillantott fel a füzetéből. Hátra fordult, majd a szemét forgatva hajolt újra a füzete fölé. Mielőtt újra dolgozni kezdett volna a feladaton, halkan odasúgta nekem:

- Derek küldte. Az egy seggfej. Nem érdemes elolvasni – fintorgott.

- Ki az a Derek? – kérdeztem.

- Fordulj meg és meglátod! – susogta. Úgy tettem. Mikor hátra pillantottam, azonnal megértettem mire gondolt. Két paddal mögöttem egy nagydarab, szőke, kékszemű srác fogpasztareklámba illő mosolyt villantott felém. Képtelenség lett volna eltéveszteni. Én a pókerarcnál maradtam, mire cseppet sem kedvesnek tűnő vigyora szimpla mosollyá degradálódott. Visszafordultam, de közben elkaptam Black pillantását, ahogy érdeklődve figyeli a szituációt. Rámeredtem. Pár másodpercig farkasszemet néztünk, majd elfordult. Hah! Nevetséges ez a bolhazsák. Mindegy. Vele később foglalkozom. A papírra korlátoztam a figyelmem, amit a térdemen próbáltam kisimítgatni. Ez állt benne a srác sajátos, nem túl szép, de olvasható kézírásával:

„Szia, szépségem!

Derek vagyok, de hívhatsz a végzetednek is. Akarod, hogy korrepetáljalak valamiböl? Bármiböl? Csók – és smártanból például jeles vagyok. Ma délután ráérek, ha neked is jó.”

Jesszus! Micsoda pofátlanság! Szépségem?!? Mit képzel ez magáról?!? Azt hiszi szellemes?!? Hát nem! Elborult az agyam. Kellett egy perc, hogy lehiggadjak, majd gyöngybetűimmel az üzenete alá firkantottam:

„Kösz, de megvagyok.”

Fogtam a papírt, gombóccá gyűrtem és éppen lazán lendítettem a csuklóm, hogy továbbítsam, mikor Mr. Benett hangosan becsukta a naplót, amit eddig szorgosan írt. Felállt és bejelentette, hogy ma tíz perccel korábban enged el minket. Pofát vágtam, bár egyáltalán nem bántam, hogy vége az órának. A papírt a táskámba gyűrtem. Gondoltam, majd személyesen közlöm a válaszom, ha lesz rá alkalmam, bár ez most nem tűnt fontosnak. Alig vártam, hogy kijuthassak a teremből, mivel már kezdett igazán hányingerem lenni, a kutya szagától, ami idővel az egész termet megtöltötte. És szólnom kellett a többieknek a dologról, bár lehet, hogy ők már tudnak róla.

Néhány perccel később már az udvaron voltam. A kihalt parkoló felé tartottam reménykedve, hátha ott megtalálom a többieket, bár nem is tudom, honnan vettem az ötletet, tudván, hogy még órán vannak. Nem messze közeledő léptek neszét hallottam. Nem törődtem velük. Egyenesen Rosalie BMW-je felé lépkedtem, amit jobbról egy furgon, balról egy jókora terepjáró árnyékolt. Nem a legjobb parkolóhely, az biztos...

Az idegen léptek zaja egyre közelebbről hallatszott. Gyorsabban szedtem a lábaim, mire a cipősarkak kopogása is sűrűbbé vált. Az autóhoz érve idegesen megpördültem. „Ez nem lehet igaz! – gondoltam, mikor felismertem a zaj forrását. Derek volt az. Kaján vigyorral bámult a képembe, amit unott pillantással viszonoztam, jelezve, hogy kopjon le, de ő nem adta fel – vagy csak nem vette az adást, amilyen gyengeelméjű.

- Szia, Szépségem! Derek vagyok – a képén még mindig ott terpeszkedett az az undorító, öntelt vigyor. Felvontam az egyik szemöldököm.

- Csak hogy tudd, nem vagyok a szépséged. A nevem RENESMEE, oké? Mit akarsz? – kérdeztem halálos unalommal a hangomban. Közelebb lépett, mire én automatikusan behátráltam a furgon és a BMW közé. Még mindig érdektelenül meredtem rá, de ez mintha őt nem is zavarná. Sőt! Mintha észre sem venné.

- Gondoltam személyesen is bemutatkozom, ahogy illik – felelt. Áh! A folyamatos vigyorgása az agyamra megy!

- Remek! Nagyon örültem. Most pedig, ha megbocsátasz… – megpróbáltam kikerülni a furgon mellett, de a karjának ütköztem. Meglepetten tántorodtam vissza egy lépést. Ő megint közelebb lépett hozzám, jobb karjával elzárta előlem az utat. Megijedtem. Nem mintha féltem volna a sráctól, hiszen minden tekintetben erősebb voltam nála, de embert még sosem ütöttem meg, és félek, ha arra kerülne sor, túl nagyot ütnék. Egyre közelebb jött, én pedig hátráltam, míg a srác rá nem unt a dologra és másik kezét a hátam mögött a furgonnak támasztotta. Szembefordultam vele és ijedten meredtem arcába. Amint belenéztem vizenyős kék szemeibe, biztossá vált bennem, hogy ez az ember nem normális. Tekintete alig leplezett őrülettől csillogott. Megrendített a látvány. Már nem vigyorgott. Lehelete marta az arcom, ahogy közelebb hajolt. Elfordítottam a fejem és szorosan a furgonhoz simultam, hogy egy kevés távolságot csempésszek kettőnk közé.

- Mit akarsz? Engedj el! – kértem reszelős hangon. Nyelni próbáltam, de a torkom túl száraz volt az idegességtől. Vérének illata csak fokozta ezt az érzést, de ezt csak agyam egy eldugott része érzékelte. Most nem bírtam erre gondolni. A fiú látványa elborzasztott. Tudtam, hogy bántani akar, de nem bírtam megütni. Egy szerűen nem voltam rá képes. Még…

- Nem tehetem – felelte és hozzám préselte magát, megerősítés képen. – Nagyon szexi vagy újlány – orra súrolta a járomcsontomat, ahogy nagyot szippantott az illatomból. Undorító. A keze a derekamra tévedt. Végigsimított az oldalamon, majd ujjai a felsőm alá vándoroltak. Kezdtem nagyon pipa lenni.

- Azt mondtam, engedj el! – minden egyes szót nagyon lassan és tagoltan ejtettem, hogy eljusson az agyáig. A hangom most határozottabban csengett. Már nem volt benne félelem, inkább fenyegetésnek hangzott és csakis annak szántam. Éreztem, ahogy az ujjai végigszántanak a bőrömön. Egyre feljebb, és feljebb kúsznak az oldalamon. Két kezem kettőnk közé préseltem, hogy megpróbáljam eltolni magamtól. Mint mondtam, még nem ütöttem meg embert ezért nem igen ismertem az erőviszonyokat ezzel kapcsolatban. Próbáltam óvatos lenni. Kissé megtaszítottam, de meg se mozdult. Figyelme a nyakamra összpontosult, ezért észre sem vette kísérletemet. Rosszul voltam attól, ahogy hozzám ért. Kicsit erősebben löktem meg. Végre megmozdult. Teste hátrabillent, de amint ez tudatosult benne, azonnal elkapta a csuklóimat és a furgonhoz nyomta a fejem két oldalán. Próbáltam kiszabadítani legalább az egyik karom, de erősebb volt, mint gondoltam. „Jól van!” – gondoltam – „Elég volt a finomkodásból!” Szembefordultam vele. Ő erre felemelte a fejét, talán meg akart csókolni, – pfuj, undorító – de mikor a szemembe nézett, elszántan néztem vissza rá. Őrülten dühös voltam. Tudatni akartam vele, hogy jobb, ha velem nem szórakozik, különben megbánja. A jobb csuklóm lassan, de határozottan emeltem el a furgontól, míg a balt kirántottam a srác szorításából, majd megfogtam vele a jobbomat markoló kart. Szabaddá tett kezemmel megragadtam a torkát és szorosan fontam köré karcsú ujjaim. A fiú a kezembe kapaszkodott, teljes erőből püfölte a karom, próbált eltolni magától, persze fölösleges próbálkozás volt. Szorításom alatt éreztem az artéria lüktetését, ami igencsak feltüzelt. Elégedetten néztem Derek kékből lilára váltó arcát. Az ínyem felcsúszott a fogamról. Épp egy velőtrázó morgás készült felszakadni tüdőmből, mikor egy tűzforró tenyér simult – most épen az én – nyakamra. Meglepetten fordítottam dühtől ködös tekintetem tulajdonosa felé.

- Ereszd el! Most! – parancsolta Black mély, enyhén morgásba hajló hangon. Mikor nem történt semmi erősen megszorította a nyakamat. Fájt, de hatásos volt. Letettem Dereket. Furcsa. Észre sem vettem, hogy a földtől pár centire tartottam. Amint elengedtem a nyakát, a földre zuhant. Fulladozva próbált feltápászkodni, és amint ez sikerült, támolyogva elszaladt. Annak ellenére, hogy elengedtem azt a szemétládát, a nyakamon a szorítás nem enyhült. A fájdalomtól nagyjából kitisztult a fejem, de a következő pillanatban Black a torkomnál fogva a hátam mögött parkoló furgonhoz csapott. A fejem kongani kezdett, de még működött. Rávicsorogtam a kutyára. Ujjaim a nyakamat szorító keze köré csavartam.

- Mi a fenét művelsz vérszívó? Megőrültél? Mit akarsz? Vérfürdőt? Mészárlást? – a szeme szikrákat szórt, csak úgy köpködte a szavakat. Közben egyre erősebben szorított, ami nem volt túl kellemes.

Már alig kaptam levegőt. Muszáj volt cselekednem – nem mintha nem akartam volna. Mivel más ötletem nem volt, hagyományos módon tettem harcképtelenné a bolhazsákot. A jobb térdemet behajlítottam és egyenesen Black két combja közé irányítottam. A férfiasságába nyilalló fájdalom egy tizedmásodpercre megbénította, megkönnyebbülésemre elengedte a nyakam, majd nyögve térdre esett, két kezét pedig a fájó testrészére szorította. Amint megszabadultam a torkomat szorító satutól, kétségbeesetten kaptam levegő után.

- Hülye kutya! – vicsorogtam, miközben elővigyázatosan lépkedtem hátrafelé. – Nehogy azt hidd, hogy mindig én maradok alul. Legutóbb az erdőben szerencséd volt, de ne hidd, hogy ez még egyszer előfordul – figyelmeztettem a nyakamat dörzsölve. Remélem nem maradt meg ott a keze nyoma.

Black még mindig a földön nyöszörgött, mikor sarkon fordultam és félig futva, félig botladozva a tornaterem felé igyekeztem. A következő órám testnevelés volt. Szerettem tornázni. Remélem a pudli kutyának máshol lesz dolga és nem tesije lesz. Sőt! Remélem, ebben az életben többé már nem látom! Bár tudom, hogy ez nem lehetséges. Sajnos.

Gondolataimat a csengő felharsanó hangja zavarta meg, és hirtelen nem tudtam, hogy ez most az óra kezdetét vagy az előző végét jelzi-e. De hamar rájöttem a válaszra, mivel az udvarra áradó tömeg félreérthetetlenül a kicsengetésre utalt. Nem is gondoltam volna, hogy csak tíz perce, hogy elhagytam az irodalomtermet. Sokkal többnek tűnt. Amint a tornateremhez értem, a hátam az oldalának vetettem, a táskám a földre dobtam és lehunytam a szemem. Alig fogtam fel a történteket. Az a szemét Derek…és aztán a kutya! És amit én tettem majdnem azzal a szemétládával. Megborzongtam, ahogy visszaemlékeztem az érintéseire. Hirtelen elkapott a hányinger. Felkaptam a táskám és berohantam az öltöző mosdójába, ott ledobtam a fal mellé és a csap fölé hajoltam.

Egy kissé még émelyegtem, mikor elindultam, hogy megkeressem az edzőt. Nem volt nehéz megtalálni, a tornateremben volt. Hol máshol?

- Jó napot! – köszöntem. – Renesmee Cullen vagyok. Új diák.

- Á, szervusz! Hallottam, hogy újak jöttek a gimibe – szélesen mosolyogva mért végig. – Én Mr. Retrie vagyok. Nagyon örülök – nyújtotta felém a jobbját üdvözlés képp. Halványan mosolyogva fogadtam a gesztusát.

A következő néhány óra nyugisan telt. Derekkel vagy a korccsal egyszer sem futottam össze. Alice-el és Rose-al viszont annál többször. Az ebédszünetben egy üres asztalhoz ültünk, távol a többi diáktól. Hiába próbáltam eltitkolni Rosalie-ék elől, látták rajtam, hogy valami nincs rendben, viszont egyikük sem kérdezett semmit. Szerencsére. Egész idő alatt az angol óra után történt incidens járt a fejemben. Minél jobban igyekeztem nem gondolni rá, annál jobban töltötte ki a gondolataimat. A nap végére egyszerűen elfáradt az agyam. Hazafelé menet kábán pislogtam kifelé az autó ablakán. Én hátul ültem, Jasper mellettem, Alice pedig az ölében. Emmett elöl, Rose meg a volánnál. Legalább százzal hasítottunk, szerencse, hogy egy rendőrrel sem találkoztunk.

Az este Esmee isteni vacsorával várt rám. Mind a tíz ujjam megnyaltam utána! De tényleg! Ennél már csak a vér volt finomabb.

Anyu lelkesen faggatott a suliról, hogy ugyan ott van-e a tanári, meg az iroda, hogy meg van-e még az a ronda szobor az irodalom teremben. A kérdései nagy részére tömör válaszokat adtam, mint az igen, a nem, a talán és a nem tudom, közben igyekeztem a kérdésekre koncentrálni és nem gondolni Derekre vagy Blackre, nehogy apa megtudjon valamit. Aztán mikor belefáradtam a kérdez-felelek-játékba, bejelentettem:

- Bocs, anyu, de hulla vagyok.

- Csak félig hugi, csak félig – röhögött Emmett.

- Jaj, de szellemes – forgattam a szemem, aztán felvonultam a szobámba.

- Jó éjt, kicsim! – kiáltott utánam anya.

- Nektek is – motyogtam félálomban a lépcsőfordulóban.