Sajnálom, hogy már nagyon nagyon nagyon régen nem volt frissítve az oldal és, hogy nem válaszoltam a komikra. Nem fogok magyarázkodni, egyszerűen nem foglalkoztam a bloggal (akármilyen nehéz is elhinni, tényleg így van). :P És most lehettek akár milyen mérgesek rám, nem fogok elugrani a golyó elől, ha netalán már kibiztosítottátok volna a fegyvert. :P Egyetlen dolog szóljon az érdekemben: ha kinyírtok nem lesz folytatás... :P De ha életben hagytok, ígérem nem lesz még egyszer ekkora kihagyás a blog életében. Na ennyit akartam.
:D (LOL) Jó szórakozást!!! Pusszancs!!! Isa
3. fejezet - Találkozás
„Sajnálom”- visszhangzik fülemben egy hang, miközben az állat feje vészesen közelít a nyakamhoz. Egy utolsó morgás még elhagyja ajkaim, majd érzem, ahogy az éles fogak a torkomba mélyednek. Hörögve tűröm a fájdalmat. Mozdulnék, el akarom lökni magamtól a fejét, de végtagjaim bénultan fekszenek, ahogy én is. Szemeim fáradtan csukódnak le, miközben utolsó lélegzetvételemmel is küzdenék életemért…
Egy ismerős, éles hangra riadtam fel, mint oly sokszor az utóbbi időben. A saját sikolyom volt az. Mikor ez tudatosult bennem, a számhoz kaptam, elzárva hangom útját. Patakokban folyt rólam a víz, rázott a hideg, a fejem meg majd’ szétrobbant. Ránéztem a vekkerre. Fél hatot mutatott. Álmosan dőltem vissza a hátamra és lehunytam a szemem.
Másfél hét telt el a quileute-tal való incidens óta. Azóta rémálmok gyötörnek. Pontosabban csak egy. Mindig ugyanaz az álom, minden éjjel.
Képtelen voltam tovább feküdni. Felkeltem, és a fürdőszobám felé vettem az irányt. Egy zuhany mindig segít, hogy magamhoz térjek. Hátha a fejfájásom is elmúlik.
A kellemesen meleg vízsugarak teljesen ellazították merev izmaimat. Szeretem ahogy az átlátszó cseppek végigfutnak a bőrömön, majd a hő gőzölögve árad szét a testemben.
Mikor már úgy éreztem, hogy az álom utolsó morzsáját is kiáztattam magamból, elzártam a vizet és kiszálltam a kádból. Gyorsan magam köré tekertem egy törölközőt, nehogy túl gyorsan távozz testemből a meleg. A hajamra is tekertem egyet. A tükör elé álltam és felkészültem a legrosszabbra. Legalábbis azt hittem, hogy felkészültem. Egy másik törölközővel megtörölgettem a bepárásodott üveglapot, majd mikor belenéztem és szembetalálkoztam a tükörképemmel, szinte megrémültem a látványtól. Nem voltam épp a legjobb formámban. A szemeim alatt hatalmas, ismétlem, HATALMAS karikák voltak, az arcom beesett volt a fáradtságtól és a bőröm sápadtabb volt, mint valaha, ha ez lehetséges egyáltalán, tekintve, hogy egyébként is hófehér. Kifejezetten egy hullára emlékeztettem magam.
Hétfő van, és a mai lesz az első napom az új suliban. „Nagyszerű” – gondoltam. Mély benyomást teszek majd az osztálytársaim előtt, ebben biztos voltam. A kérdés csak az, hogy pozitívat vagy negatívat.
Miután gondosan kifésültem és megszárítottam a hajam, visszaballagtam a szobámba és megnéztem az időt. Most 7:04-et mutatott. Igyekeznem kell, ha nem akarok elkésni. A szekrényem elé léptem, hogy kiválasszam, mit vegyek fel. A választásom egy sötét, testhezálló bársonynadrágra és egy fekete rövid ujjú pólóra esett, melynek elején a következő felitat állt: „EGY A SOK KÖZÜL” Higgyék csak, hogy az vagyok! Egy a sok közül...
Mikor felöltöztem, felkaptam az iskolatáskámat, egy fekete válltáskát és letrappoltam a konyhába. Esme egy bögre gőzölgő kávéval és egy vagy adag szalonnás rántottával várt rám, aminek a felét, ha megeszem.
- Jó reggelt, Esme! – köszöntöttem kedvesen.
- Szervusz drágám! Úgy látom nem vagy valami jó hangulatban – állapította meg szemöldökét ráncolva, miközben a ruházatomat pásztázta.
- Elmegy – fintorogtam. – Elég rosszul aludtam.
- Megint az a rémálom? – kérdezte aggodalommal a hangjában.
Igen – mondtam, majd látványosan a reggelimre kezdtem összpontosítani, jelezve ezzel Esme-nek, hogy nem szeretnék az éjszakai rém-élményeimről csevegni. Láthatóan megértette a célzásom, mivel a mosogató felé fordult és nekilátott elmosogatni a tojásmaradékos serpenyőt.
Mire végeztem a reggelivel, már mindenki az ebédlőben ült, a vadonatúj asztalnál, a pihe-puha székekben, amiket a hétvégén szállítottak ki. Alice túlságosan elavultnak és unalmasnak találta a régieket – ahogy minden más bútort is a házban –, így Rosalie-val újakat rendeltek Franciaországból.
Feltápászkodtam a konyhapult mellől, majd miután kidobtam az ételmaradékot és elmostam a tányéromat, én is csatlakoztam a többiekhez. A fényesre politúrozott, ovális asztalt kilenc szék vette körül, ebből nyolc már foglalt volt. Az egyetlen üres Alice és Rose néni között volt. Lehuppantam rá, majd karba tett kézzel vártam, hogy Carlisle megkezdje a szokásos eligazítást.
- Szóval... – kezdte – ma van az új félév első tanítási napja... A szereposztás a következő: Rosalie, Emmett, Alice és Jasper! Testvérek vagytok, ahogy eddig. Nessie a húgotok, én és Esme a szüleitek vagyunk. Edward...
- Én egy távoli rokona vagyok Esme-nek. Átutazóban vagyok, és egy ideig Bellával itt szállunk meg.
- Helyes – bólintott Carlisle.
- Biztos, hogy nem vagy kíváncsi, mi változott a suliban, mióta utoljára itt jártunk? – vigyorgott Emmett Edwardra.
- Nem igazán – felelt apám mosolyogva.
- Hát jó – mondta Emmett, de láttam a szemükön, hogy valami nagyon mulattatja őket, amit csak ők ketten értenek. „Hmm... Utálom amikor ezt csinálják... A privát beszélgetéseik az agyamra mennek – gondoltam, majd anya gyanakvó arcára pillantottam – és azt hiszem, ebben nem vagyok egyedül.”
- Rendben – vette át a szót Carlisle. – Indulás, mert még elkéstek!
Felálltam, felvettem az egyik fekete bőrdzsekim, amit Alice-től kaptam, a táskám a vállamra vetem, majd búcsút intettem az itthon maradóknak.
Háromnegyed nyolckor fékeztünk le a forksi középiskola parkolójában. Gyorsan kiszálltunk a tűzpiros BMW-ből, amivel jöttünk. Körülnéztem. A parkoló majdnem telve volt. Minden szempár ránk szegeződött, amitől kissé feszült lettem. Alice átkarolta a derekam, és a titkárság felé indultunk.
Az irodába belépve, hidegtől kipirult orcámat megcsapta a benti meleg. Szinte égette az arcomat.
- Jó napot! – köszönt Alice, bájos mosolyt küldve a pult mögött ülő hölgynek. Mi , többiek csak biccentettünk felé.
Hosszú, enyhén őszes haja rendezett kontyba volt tekerve a tarkóján, molett volt, kerek arca pozsgás a melegtől. Ötvenes éveiben járhatott. Meglepetten pillantott föl a könyvből, amit épp olvasott. Tekintete csodálatba torkollott, majd – mikor pár másodperc múlva magához tért a kábulatból, amit valószínűleg a megjelenésünk váltott ki belőle – rendezte a vonásait.
- Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte, viszonozva Alice mosolyát. Kíváncsian végimért minket, tekintete megakadt Rosalie-n – ekkor egy pillanatra visszatért tekintetébe a csodálat – majd újra Alice-re nézett.
- A nevem Alice Cullen, ők pedig a testvéreim. Ez az első napunk itt.
- Ó, hát persze! – ragyogott fel a nő arca. – Hová is tettem... – kezdett kotorászni az asztalán nyugvó iratkupacban. – Áh, megvan! Ezek az órarendek, ezeket meg írassátok alá a tanárokkal! – nyomott néném kezébe egy halom papírt. – Ó, és itt vannak a térképek. Minden teremhez be van jelölve a legrövidebb útvonal.
- Köszönjük... Mrs Colmann – pillantott Alice a hölgy blúzára tűzött névkártyára. Egy utolsó sugárzó mosolyt küldött felé, majd megfordult és az ajtó felé vette az irányt.
Már senki sem dekkolt a parkolóban, öt perc volt még becsengetésig. Alice gyorsan kiosztotta az órarendeket és a papírokat, majd kézen fogta Jaspert és elindult. A válla fölött még visszakiáltott nekem:
- Nessie! Nem jössz?
- Ööö...de – feleltem. – Nektek is irodalom az első órátok? – kérdeztem bizakodva, de néném válasza szertefoszlatta reményeimet.
- Nem, nekünk matekunk lesz. Aztán biosz és francia. De az angol terem a matek mellett van.
Elkísértem Alice-t és Jaspert az órájukra, aztán elindultam a sajátomra.
A terembe lépve minden szempár rám szegeződött. Voltak akik kíváncsian, voltak akik csodálkozva, és néhány lány irigykedve mért végig tetőtől talpig. A fiúk elismerően pásztáztak tekintetükkel. Már éppen kezdtem magam felhúzni ezen, amikor belépett a tanár és harsányan köszöntötte az osztályt. Aztán a pillantása rám villant.
- Bizonyára Ön az egyik új tanítványunk, igaz? – terelt a tanári asztal felé.
- Igen, uram. A nevem Renesmee Cullen.
- Én Mr. Benett vagyok. Itt a könyved, ez meg itt egy lista a kötelező olvasmányokról – nyomta kezembe az említetteket, miközben egy papírt, amit fogtam kihúzta az ujjaim közül, gyorsan aláfirkantotta, majd gondosan a kupac tetejére pakolta, amit szorongattam. – Megtennéd, hogy bemutatkozol az osztálytársaidnak mielőtt leülnél?
- Persze – morogtam kedvetlenül.
Az ajtó váratlanul kicsapódott, én pedig ijedtemben pördültem egyet a tengelyem körül. Az ajtóban egy fiú állt a kilincset markolva, és tágra nyílt szemmel bámult rám. Az álla megfeszült, a keze enyhén remegett. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem, helyette inkább a könyvem borítóját kezdtem tanulmányozni.
- Á, Mr. Black! – kiáltott fel Mr. Benett. – Azt hittem, sosem ér már be az órámra – nézett rosszallóan a fiúra.
A Black név hallatán felkaptam a fejem. Jobban megnéztem a srácot, aki most Mr. Benett-re kapta feszült tekintetét. Rozsdavörös bőre és vonásai mind-mind származásáról árulkodtak. Rövid, fekete haja kócos összevisszaságban meredezett szanaszét, néhány tincs a szemébe hullott. Tömör izomzatát még a sötétszürke, hosszú ujjú póló sem rejthette el, szabályosan simult a felsőtestére. Egy megviselt, zöldes árnyalatú farmer feszült izmos combjaira. Lábain egyszerű edzőcipő.
- Elnézést, tanár úr. Nem találtam a termet – magyarázkodott a Black néven emlegetett fiú.
- Jól van. De most már itt van, úgyhogy örülnék, ha befáradna és becsukná az ajtót.
Black újra rám nézett, majd a tanárra. Aztán egy halk lemondó sóhajjal behúzta maga mögött az ajtót, de nem jött közelebb. Rám meredt, majd egyetlen lépéssel Mr. Benett mellé került, vigyázva, hogy közben a lehető legnagyobb távolság maradjon közte és köztem.
- Tessék, a könyved és a lista. Én már ismerlek, fiam, - mosolygott Mr. Benett – de az osztálytársaid még nem, úgyhogy... – mondta és kezével intett, hogy lépjen mellém. Kelletlenül közelebb jött, de még így is vagy két méterre állt tőlem. Ekkor megcsapta az orromat az ismerős szag, melyet eddig elfedett a teremben lebegő különböző after shave-ek és parfümök illatának felhője, amit valószínűleg csak én éreztem olyan bódítónak és zavarónak, hogy szinte minden más szagot elnyomott. De most megéreztem valamit, és a fejem balra kaptam, a fiú felé, hogy megbizonyosodjam, tényleg tőle származik-e ez a szag. Amint ránéztem észrevettem, hogy az arca egy pillanatra furcsa fintorba torzul, amit csak én vehettem észre, olyan gyorsan rendezte vonásait.
Tisztán éreztem a szagot, és határozottan felőle jött. Ez nem lehet igaz! Ő az. A farkas az erdőből. Az a farkas, aki miatt majdnem ott hagytam a fogam...aki...aki majdnem megölt...és...akinek bizonyos szempontból az életemet köszönhetem, mert megkegyelmezett nekem, méghozzá az utolsó pillanatban, bár fogalmam sincs miért.
- Sziasztok! A nevem Renesmee Cullen és Los Angelesből költöztem ide a családommal – fordultam évfolyamtársaimhoz.
- Én Samuel Black vagyok. A rezervátumi suliból iratkoztam át ide – szűrte fogain keresztül a szavakat.
- Rendben srácok, akkor válasszatok egy helyet magatoknak és próbáljátok felvenni a tempót! – utasított minket Mr. Benett.
A Samuel nevű fiú elvágtatott mellettem és leült az egyetlen üres padba, leghátul. Mialatt elment mellettem a szaga ezerrel bombázta érzékszervemet, és ettől túlélő reakcióim életbe léptek. Az izmaim megfeszültek, agyam azon kattogott, miként lehetne a lehető legkönnyebben mozgásképtelenné tenni az ellenséget. Aztán felrémlett egy kép, miszerint az osztály tele van védtelen emberekkel, és nem lenne jó, ha megsérülnének. Én is megindultam és megálltam az egyik pad mellett.
- Szia! Leülhetek? – kérdeztem halkan az asztalnál ülő vékony, sötét hajú lánytól. Ő meglepetten felnézett és egy ember számára röpkének tűnő pillanatig szótlanul bámult, majd egy kissé megrázta a fejét és halovány mosollyal arcán kihúzta nekem a széket.
- Igen, persze – mondta. Visszamosolyogtam rá, majd leültem és a tanárra fordítottam a tekintetem.
- Nyissátok ki a könyvet a 37. oldalon! – utasított minket Mr. Benett. Régi klasszikusokat vettünk, most éppen a Rómeó és Júlia-t. Gyorsan átlapoztam a könyvet, majd unottan sóhajtottam fel. Elképesztő, hogy száz év alatt szinte semmit sem változott a tanterv.
Megpróbáltam a tanár magyarázatára figyelni, de a bűz az orromban egyre erősödött. Egy tizedmásodperc erejéig úgy éreztem, ki kell rohannom a teremből, ha nem akarom letépni a fejét a néhány paddal arrébb ülő „majdnem-gyilkosomnak”. Izmaim pattanásig feszültek, felkészültek a magam elől való menekülésre, vagy az esetleges támadásomra. Ekkor a padtársam rám pillantott, furcsán méregette az arcom – ez hozta vissza az önuralmam. Fogalmam sincs, mit láthatott rajtam, de tekintete nyugtalanságot és talán némi félelmet sugárzott, mikor halkan megszólalt.
- Hé! Minden oké? – kérdezte. – Rosszul vagy?
- Nem...Nem, jól vagyok – feleltem zavartan. Nem erre a kérdésre számítottam. Halványan rámosolyogtam, mire a lány mintha megkönnyebbült volna.
- Biztos? Elég sápadtnak tűnsz.
Aggódik. Ez kedves. Akkor ezért volt megijedve. A magamfajtától általában félni szoktak, nem félteni minket. Szélesebben mosolyogtam, immár őszintén.
- Családi vonás.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése