Sziasztok!
Lenne egy nagyon érdekes javaslatom a számotokra...
Mi lenne ha KOMIZNÁTOK????
Mert annyira lehangoló látni, hogy már napok óta fenn van a friss, de még csak ketten írtak megjegyzést. Mellesleg megjegyezném, hogy több mint NEGYVENEN vagytok!!! Csak nem lehet olyan nehéz pár kommentárt írni?!? Ezért szeretném ha mindenki, aki elolvassa a soron következő fejezeteket, írna pár sort mindegyikhez, akár tetszett, akár nem. És a negyedik fejihez sem bánnám, ha többet komiznátok. Mert nekem nagyon fontos a véleményetek a fejlődésem szempontjából. Ezért arra kérlek titeket, olvasókat, hogy mindig írjatok valamit, lehetőleg építő jelleggel.
Nagyon köszönöm!
2010. július 22., csütörtök
Komizzz...
Kreatív Blogger díj
Teendőim:
1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte!
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam!
4. Írni kell magadról 7 dolgot!
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak!
6. Be kell linkelnem őket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.
Na akkor...
1. Nagyon köszönöm Valöriee-nek, hogy gondolt rám, és hogy megfogta a történetem. Nagyön örülök, hogy úgy gondolta, megérdemlem a díjat. :)
2. Ez már megvan.
3. Valöriee blogja: http://valoriee.blogspot.com/
4. Rólam: első: Hát, IMÁDOM a Twilight Saga-t és minen vele kapcsolatos dolgot.
második: IMÁDOK olvasni, a kedvenceim a vámpíros történetek.
harmadik: Rengeteg (vámpíros) könyvet tartok, pusztán szórakozás céljából. :) Megvan pl. a Twilight Saga 4 kötete (egyértelmű), ai Inni és élni hagyni, a Vámpírnaplók 1-3. része, stb ---> ezek csak a kedvenceim. :)
negyedik: Szeretek írni, mert ilyenkor papírra (klaviatúrára) vethetem a gondolataim, és nagyszerű érzés, mikor látom, hogy másoknak is tetszenek. :)
ötödik: Egyébként elég közvetlen lány vagyok, és szeretek beszélgetni, és társaságba járni...
hatodik: ...de néha jó otthon punnyadni a tv, vagy a számítógép előtt, és arról álmodozni, "mi lett volna ha..."
hetedik: A legjobb barátnőmet Adrinak hívják. Nagyon szeretem és mindent megbeszélünk. Szinte a testvéremnek érzem. Viszont rengeteg barátom van, akiket nagyon közel érzek magamhoz, és őket is nagyon szeretem. Egyszóval: én mindenkit szeretek! (L) PEACE!!!! :D
5. Akik még megérdemlik a díjat:
Vivenna: http://twilightfans-vivy.blogspot.com/
http://thedivination.blogspot.com/
Lyly és Lenaa: http://twilight-forever-lyly.blogspot.com/
Drusilla: http://lapushvampirja.blogspot.com/
Angyal: http://twilight-angyal.blogspot.com/
Spirit Bliss: http://spiritblissoldala.blogspot.com/
AliceCarror: http://boldogveg.blogspot.com/
2010. július 17., szombat
4. fejezet - Őrület (!)
KOMIKAT KÉREK!!!!!!!!! PLS!!!!!!
Jó szórakozást!!! :D
Jó szórakozást!!! :D
4. fejezet – Őrület(!)
- Ó, értem – felelte nem túl nagy meggyőződéssel. Én újra a katedra felé fordultam, a lány viszont továbbra is engem nézett. Tekintetében az aggodalom helyét fokozatosan csodálattal vegyes ámulat vette át, ahogy a profilom minden egyes négyzetcentiméterét feltérképezte.
Emberek... Mit is vártam? Talán, hogy egyszerűbb lesz beilleszkednem, mint a hírhedt „Angyalok Városában”? Nem. Igaz, az „Égiek” ott sem kíméltek, de itt sokkal nehezebb dolgom lesz. A kisvárosokban az emberek sokkalta felszínesebbek, mint a nagyvárosiak. Vegyük például ezt a lányt. Úgy bámul mintha valami csodabogár lennék. Jó, jó, tudom, nem téved vele nagyot, de ez akkor is… hogy is mondjam… frusztráló. Az itt élők már pelenkás koruk óta ismerik egymást, sőt, még a szüleik, nagyszüleik, és dédszüleik is együtt játszottak. Egy ilyen helyen szinte lehetetlen a beilleszkedés. A közösség nem szívleli az idegeneket, főleg nem itt, ahol az emberek ennyire összeszokottak. A fiatalok még talán elfogadóbbak, de az idősebbek körében biztosan elterjednek majd a sötét pletykák, ahogy az lenni szokott. Persze az előítélet egy dolog. Azt könnyű megcáfolni, ha téves. Egy mosolyt ide, egy kedves szót oda, és mindjárt kedvesebben fogadnak majd… azt hiszem… remélem…
Miközben az enyhe – állatias bűz okozta – hányingerrel küszködtem a jövőn merengve, úgy éreztem, valaki figyel. Mármint… tisztában voltam vele, hogy az osztály 80%-a engem bámul, de ez valami más volt. Kellemetlenebb. Őrjítően idegesítő. Zavartan hátrapillantottam a vállam fölött és egy – minden tekintetben – sötét szempárba ütköztem. Elkaptam a tekintetem, majd szórakozottan lapoztam egyet a tankönyvben. Még mindig éreztem a döfködő pillantást a hátamban, ezért újra megfordultam. Elfojtottam egy morgást. Ő még mindig nézett. Meg sem próbált úgy tenni, mintha véletlen volna. Gyilkosan fúrta az enyémbe lelkének tükreit. Talán azt várta, mikor nézek félre újból. Na, arra várhat!
Nem tudom, meddig vívtunk csatát némán, vészjóslóan. Talán csak pillanatok voltak, talán percek, de a fiú hirtelen felkapta a fejét. Tekintete zavart volt.
- Igen, tanár úr? – észre sem vettem, hogy Mr. Benett felszólította.
- Mr. Black! Harmadjára szólítottam! – dorgálta a tanár.
- Elnézést… nem hallottam.
- Ideje lenne meglátogatnia a fülészetet, fiam. Pusztán ellenőrzés céljából. Vagy netán füldugót hord? Az igazán hasznos dolog, tudja én is használtam, mikor anyám még élt – isten nyugosztalja! – néhány srác halkan rötyögött a gyenge poénon. – De reggelente érdemes kivenni – tanácsolta.
- Elnézést – ismételte egyre fokozódó zavarában Black.
- Hmm… – a szeme sarkából lopva rám pillantott, majd keményebb hangot megütve folytatta – Az én órámon elfogadhatatlan a figyelem megosztása. Nem szeretnék még egyszer szólni – figyelmeztette Mr. Benett. Black még egy futó pillantást vetett rám, majd a könyvébe mélyedt, miközben én elégedetten nyugtáztam, hogy a tanár elég kínos helyzetbe hozta ahhoz, hogy az óra végéig felém se bagózzon. Hah! A legédesebb öröm a káröröm.
* * *
Tizenöt perc volt kicsengetésig, a gondolat pedig örömmel töltött el. Mr. Benett öt perce fejezte be a magyarázatot, aztán önálló munkára fogott bennünket. Valójában csak ketten foglalkoztak a feladattal, köztük a padtársam, a többiek halkan pusmogtak, vagy csak az ablakon bámultak kifelé a felhős égboltot kémlelve. Én az utóbbival voltam elfoglalva. Kíváncsi voltam, megúszom-e a mai napot eső nélkül. Úgy tűnt, nem. Az esőkabátom otthon hagytam. Nem valami bölcs dolog tőlem. Elfordultam az ablaktól. Lehunytam a szemem, az állam a tenyeremben pihentettem. A hangokra figyeltem. Hallottam, ahogy néhány toll serceg a papíron, hogy valaki pár paddal mögöttem halkan kitép egy lapot a füzetéből, hogy a terem túlsó végében két lány sugdolózik egy Dean nevű srácról, hogy egy papírgombóc surrog a levegőben, aztán puhán a hátamnak ütközik, halkan súrlódik a felsőm pamut anyagával, lepattan rólam, majd a földön lefékez, hogy Mr. Ben… várjunk csak… A hátam mögé pillantottam. A földön egy összegyűrt papírgalacsin hevert, néhány centire a székem lábától. Fürgén érte nyúltam, mielőtt Mr. Benett kiszúrta volna. A pad alatt kihajtogattam a megviselt papírlapot. A mellettem ülő lány kíváncsian pillantott fel a füzetéből. Hátra fordult, majd a szemét forgatva hajolt újra a füzete fölé. Mielőtt újra dolgozni kezdett volna a feladaton, halkan odasúgta nekem:
- Derek küldte. Az egy seggfej. Nem érdemes elolvasni – fintorgott.
- Ki az a Derek? – kérdeztem.
- Fordulj meg és meglátod! – susogta. Úgy tettem. Mikor hátra pillantottam, azonnal megértettem mire gondolt. Két paddal mögöttem egy nagydarab, szőke, kékszemű srác fogpasztareklámba illő mosolyt villantott felém. Képtelenség lett volna eltéveszteni. Én a pókerarcnál maradtam, mire cseppet sem kedvesnek tűnő vigyora szimpla mosollyá degradálódott. Visszafordultam, de közben elkaptam Black pillantását, ahogy érdeklődve figyeli a szituációt. Rámeredtem. Pár másodpercig farkasszemet néztünk, majd elfordult. Hah! Nevetséges ez a bolhazsák. Mindegy. Vele később foglalkozom. A papírra korlátoztam a figyelmem, amit a térdemen próbáltam kisimítgatni. Ez állt benne a srác sajátos, nem túl szép, de olvasható kézírásával:
„Szia, szépségem!
Derek vagyok, de hívhatsz a végzetednek is. Akarod, hogy korrepetáljalak valamiböl? Bármiböl? Csók – és smártanból például jeles vagyok. Ma délután ráérek, ha neked is jó.”
Jesszus! Micsoda pofátlanság! Szépségem?!? Mit képzel ez magáról?!? Azt hiszi szellemes?!? Hát nem! Elborult az agyam. Kellett egy perc, hogy lehiggadjak, majd gyöngybetűimmel az üzenete alá firkantottam:
„Kösz, de megvagyok.”
Fogtam a papírt, gombóccá gyűrtem és éppen lazán lendítettem a csuklóm, hogy továbbítsam, mikor Mr. Benett hangosan becsukta a naplót, amit eddig szorgosan írt. Felállt és bejelentette, hogy ma tíz perccel korábban enged el minket. Pofát vágtam, bár egyáltalán nem bántam, hogy vége az órának. A papírt a táskámba gyűrtem. Gondoltam, majd személyesen közlöm a válaszom, ha lesz rá alkalmam, bár ez most nem tűnt fontosnak. Alig vártam, hogy kijuthassak a teremből, mivel már kezdett igazán hányingerem lenni, a kutya szagától, ami idővel az egész termet megtöltötte. És szólnom kellett a többieknek a dologról, bár lehet, hogy ők már tudnak róla.
Néhány perccel később már az udvaron voltam. A kihalt parkoló felé tartottam reménykedve, hátha ott megtalálom a többieket, bár nem is tudom, honnan vettem az ötletet, tudván, hogy még órán vannak. Nem messze közeledő léptek neszét hallottam. Nem törődtem velük. Egyenesen Rosalie BMW-je felé lépkedtem, amit jobbról egy furgon, balról egy jókora terepjáró árnyékolt. Nem a legjobb parkolóhely, az biztos...
Az idegen léptek zaja egyre közelebbről hallatszott. Gyorsabban szedtem a lábaim, mire a cipősarkak kopogása is sűrűbbé vált. Az autóhoz érve idegesen megpördültem. „Ez nem lehet igaz! – gondoltam, mikor felismertem a zaj forrását. Derek volt az. Kaján vigyorral bámult a képembe, amit unott pillantással viszonoztam, jelezve, hogy kopjon le, de ő nem adta fel – vagy csak nem vette az adást, amilyen gyengeelméjű.
- Szia, Szépségem! Derek vagyok – a képén még mindig ott terpeszkedett az az undorító, öntelt vigyor. Felvontam az egyik szemöldököm.
- Csak hogy tudd, nem vagyok a szépséged. A nevem RENESMEE, oké? Mit akarsz? – kérdeztem halálos unalommal a hangomban. Közelebb lépett, mire én automatikusan behátráltam a furgon és a BMW közé. Még mindig érdektelenül meredtem rá, de ez mintha őt nem is zavarná. Sőt! Mintha észre sem venné.
- Gondoltam személyesen is bemutatkozom, ahogy illik – felelt. Áh! A folyamatos vigyorgása az agyamra megy!
- Remek! Nagyon örültem. Most pedig, ha megbocsátasz… – megpróbáltam kikerülni a furgon mellett, de a karjának ütköztem. Meglepetten tántorodtam vissza egy lépést. Ő megint közelebb lépett hozzám, jobb karjával elzárta előlem az utat. Megijedtem. Nem mintha féltem volna a sráctól, hiszen minden tekintetben erősebb voltam nála, de embert még sosem ütöttem meg, és félek, ha arra kerülne sor, túl nagyot ütnék. Egyre közelebb jött, én pedig hátráltam, míg a srác rá nem unt a dologra és másik kezét a hátam mögött a furgonnak támasztotta. Szembefordultam vele és ijedten meredtem arcába. Amint belenéztem vizenyős kék szemeibe, biztossá vált bennem, hogy ez az ember nem normális. Tekintete alig leplezett őrülettől csillogott. Megrendített a látvány. Már nem vigyorgott. Lehelete marta az arcom, ahogy közelebb hajolt. Elfordítottam a fejem és szorosan a furgonhoz simultam, hogy egy kevés távolságot csempésszek kettőnk közé.
- Mit akarsz? Engedj el! – kértem reszelős hangon. Nyelni próbáltam, de a torkom túl száraz volt az idegességtől. Vérének illata csak fokozta ezt az érzést, de ezt csak agyam egy eldugott része érzékelte. Most nem bírtam erre gondolni. A fiú látványa elborzasztott. Tudtam, hogy bántani akar, de nem bírtam megütni. Egy szerűen nem voltam rá képes. Még…
- Nem tehetem – felelte és hozzám préselte magát, megerősítés képen. – Nagyon szexi vagy újlány – orra súrolta a járomcsontomat, ahogy nagyot szippantott az illatomból. Undorító. A keze a derekamra tévedt. Végigsimított az oldalamon, majd ujjai a felsőm alá vándoroltak. Kezdtem nagyon pipa lenni.
- Azt mondtam, engedj el! – minden egyes szót nagyon lassan és tagoltan ejtettem, hogy eljusson az agyáig. A hangom most határozottabban csengett. Már nem volt benne félelem, inkább fenyegetésnek hangzott és csakis annak szántam. Éreztem, ahogy az ujjai végigszántanak a bőrömön. Egyre feljebb, és feljebb kúsznak az oldalamon. Két kezem kettőnk közé préseltem, hogy megpróbáljam eltolni magamtól. Mint mondtam, még nem ütöttem meg embert ezért nem igen ismertem az erőviszonyokat ezzel kapcsolatban. Próbáltam óvatos lenni. Kissé megtaszítottam, de meg se mozdult. Figyelme a nyakamra összpontosult, ezért észre sem vette kísérletemet. Rosszul voltam attól, ahogy hozzám ért. Kicsit erősebben löktem meg. Végre megmozdult. Teste hátrabillent, de amint ez tudatosult benne, azonnal elkapta a csuklóimat és a furgonhoz nyomta a fejem két oldalán. Próbáltam kiszabadítani legalább az egyik karom, de erősebb volt, mint gondoltam. „Jól van!” – gondoltam – „Elég volt a finomkodásból!” Szembefordultam vele. Ő erre felemelte a fejét, talán meg akart csókolni, – pfuj, undorító – de mikor a szemembe nézett, elszántan néztem vissza rá. Őrülten dühös voltam. Tudatni akartam vele, hogy jobb, ha velem nem szórakozik, különben megbánja. A jobb csuklóm lassan, de határozottan emeltem el a furgontól, míg a balt kirántottam a srác szorításából, majd megfogtam vele a jobbomat markoló kart. Szabaddá tett kezemmel megragadtam a torkát és szorosan fontam köré karcsú ujjaim. A fiú a kezembe kapaszkodott, teljes erőből püfölte a karom, próbált eltolni magától, persze fölösleges próbálkozás volt. Szorításom alatt éreztem az artéria lüktetését, ami igencsak feltüzelt. Elégedetten néztem Derek kékből lilára váltó arcát. Az ínyem felcsúszott a fogamról. Épp egy velőtrázó morgás készült felszakadni tüdőmből, mikor egy tűzforró tenyér simult – most épen az én – nyakamra. Meglepetten fordítottam dühtől ködös tekintetem tulajdonosa felé.
- Ereszd el! Most! – parancsolta Black mély, enyhén morgásba hajló hangon. Mikor nem történt semmi erősen megszorította a nyakamat. Fájt, de hatásos volt. Letettem Dereket. Furcsa. Észre sem vettem, hogy a földtől pár centire tartottam. Amint elengedtem a nyakát, a földre zuhant. Fulladozva próbált feltápászkodni, és amint ez sikerült, támolyogva elszaladt. Annak ellenére, hogy elengedtem azt a szemétládát, a nyakamon a szorítás nem enyhült. A fájdalomtól nagyjából kitisztult a fejem, de a következő pillanatban Black a torkomnál fogva a hátam mögött parkoló furgonhoz csapott. A fejem kongani kezdett, de még működött. Rávicsorogtam a kutyára. Ujjaim a nyakamat szorító keze köré csavartam.
- Mi a fenét művelsz vérszívó? Megőrültél? Mit akarsz? Vérfürdőt? Mészárlást? – a szeme szikrákat szórt, csak úgy köpködte a szavakat. Közben egyre erősebben szorított, ami nem volt túl kellemes.
Már alig kaptam levegőt. Muszáj volt cselekednem – nem mintha nem akartam volna. Mivel más ötletem nem volt, hagyományos módon tettem harcképtelenné a bolhazsákot. A jobb térdemet behajlítottam és egyenesen Black két combja közé irányítottam. A férfiasságába nyilalló fájdalom egy tizedmásodpercre megbénította, megkönnyebbülésemre elengedte a nyakam, majd nyögve térdre esett, két kezét pedig a fájó testrészére szorította. Amint megszabadultam a torkomat szorító satutól, kétségbeesetten kaptam levegő után.
- Hülye kutya! – vicsorogtam, miközben elővigyázatosan lépkedtem hátrafelé. – Nehogy azt hidd, hogy mindig én maradok alul. Legutóbb az erdőben szerencséd volt, de ne hidd, hogy ez még egyszer előfordul – figyelmeztettem a nyakamat dörzsölve. Remélem nem maradt meg ott a keze nyoma.
Black még mindig a földön nyöszörgött, mikor sarkon fordultam és félig futva, félig botladozva a tornaterem felé igyekeztem. A következő órám testnevelés volt. Szerettem tornázni. Remélem a pudli kutyának máshol lesz dolga és nem tesije lesz. Sőt! Remélem, ebben az életben többé már nem látom! Bár tudom, hogy ez nem lehetséges. Sajnos.
Gondolataimat a csengő felharsanó hangja zavarta meg, és hirtelen nem tudtam, hogy ez most az óra kezdetét vagy az előző végét jelzi-e. De hamar rájöttem a válaszra, mivel az udvarra áradó tömeg félreérthetetlenül a kicsengetésre utalt. Nem is gondoltam volna, hogy csak tíz perce, hogy elhagytam az irodalomtermet. Sokkal többnek tűnt. Amint a tornateremhez értem, a hátam az oldalának vetettem, a táskám a földre dobtam és lehunytam a szemem. Alig fogtam fel a történteket. Az a szemét Derek…és aztán a kutya! És amit én tettem majdnem azzal a szemétládával. Megborzongtam, ahogy visszaemlékeztem az érintéseire. Hirtelen elkapott a hányinger. Felkaptam a táskám és berohantam az öltöző mosdójába, ott ledobtam a fal mellé és a csap fölé hajoltam.
Egy kissé még émelyegtem, mikor elindultam, hogy megkeressem az edzőt. Nem volt nehéz megtalálni, a tornateremben volt. Hol máshol?
- Jó napot! – köszöntem. – Renesmee Cullen vagyok. Új diák.
- Á, szervusz! Hallottam, hogy újak jöttek a gimibe – szélesen mosolyogva mért végig. – Én Mr. Retrie vagyok. Nagyon örülök – nyújtotta felém a jobbját üdvözlés képp. Halványan mosolyogva fogadtam a gesztusát.
A következő néhány óra nyugisan telt. Derekkel vagy a korccsal egyszer sem futottam össze. Alice-el és Rose-al viszont annál többször. Az ebédszünetben egy üres asztalhoz ültünk, távol a többi diáktól. Hiába próbáltam eltitkolni Rosalie-ék elől, látták rajtam, hogy valami nincs rendben, viszont egyikük sem kérdezett semmit. Szerencsére. Egész idő alatt az angol óra után történt incidens járt a fejemben. Minél jobban igyekeztem nem gondolni rá, annál jobban töltötte ki a gondolataimat. A nap végére egyszerűen elfáradt az agyam. Hazafelé menet kábán pislogtam kifelé az autó ablakán. Én hátul ültem, Jasper mellettem, Alice pedig az ölében. Emmett elöl, Rose meg a volánnál. Legalább százzal hasítottunk, szerencse, hogy egy rendőrrel sem találkoztunk.
Az este Esmee isteni vacsorával várt rám. Mind a tíz ujjam megnyaltam utána! De tényleg! Ennél már csak a vér volt finomabb.
Anyu lelkesen faggatott a suliról, hogy ugyan ott van-e a tanári, meg az iroda, hogy meg van-e még az a ronda szobor az irodalom teremben. A kérdései nagy részére tömör válaszokat adtam, mint az igen, a nem, a talán és a nem tudom, közben igyekeztem a kérdésekre koncentrálni és nem gondolni Derekre vagy Blackre, nehogy apa megtudjon valamit. Aztán mikor belefáradtam a kérdez-felelek-játékba, bejelentettem:
- Bocs, anyu, de hulla vagyok.
- Csak félig hugi, csak félig – röhögött Emmett.
- Jaj, de szellemes – forgattam a szemem, aztán felvonultam a szobámba.
- Jó éjt, kicsim! – kiáltott utánam anya.
- Nektek is – motyogtam félálomban a lépcsőfordulóban.
2010. június 3., csütörtök
3. fejezet - Találkozás
Sajnálom, hogy már nagyon nagyon nagyon régen nem volt frissítve az oldal és, hogy nem válaszoltam a komikra. Nem fogok magyarázkodni, egyszerűen nem foglalkoztam a bloggal (akármilyen nehéz is elhinni, tényleg így van). :P És most lehettek akár milyen mérgesek rám, nem fogok elugrani a golyó elől, ha netalán már kibiztosítottátok volna a fegyvert. :P Egyetlen dolog szóljon az érdekemben: ha kinyírtok nem lesz folytatás... :P De ha életben hagytok, ígérem nem lesz még egyszer ekkora kihagyás a blog életében. Na ennyit akartam.
:D (LOL) Jó szórakozást!!! Pusszancs!!! Isa
3. fejezet - Találkozás
„Sajnálom”- visszhangzik fülemben egy hang, miközben az állat feje vészesen közelít a nyakamhoz. Egy utolsó morgás még elhagyja ajkaim, majd érzem, ahogy az éles fogak a torkomba mélyednek. Hörögve tűröm a fájdalmat. Mozdulnék, el akarom lökni magamtól a fejét, de végtagjaim bénultan fekszenek, ahogy én is. Szemeim fáradtan csukódnak le, miközben utolsó lélegzetvételemmel is küzdenék életemért…
Egy ismerős, éles hangra riadtam fel, mint oly sokszor az utóbbi időben. A saját sikolyom volt az. Mikor ez tudatosult bennem, a számhoz kaptam, elzárva hangom útját. Patakokban folyt rólam a víz, rázott a hideg, a fejem meg majd’ szétrobbant. Ránéztem a vekkerre. Fél hatot mutatott. Álmosan dőltem vissza a hátamra és lehunytam a szemem.
Másfél hét telt el a quileute-tal való incidens óta. Azóta rémálmok gyötörnek. Pontosabban csak egy. Mindig ugyanaz az álom, minden éjjel.
Képtelen voltam tovább feküdni. Felkeltem, és a fürdőszobám felé vettem az irányt. Egy zuhany mindig segít, hogy magamhoz térjek. Hátha a fejfájásom is elmúlik.
A kellemesen meleg vízsugarak teljesen ellazították merev izmaimat. Szeretem ahogy az átlátszó cseppek végigfutnak a bőrömön, majd a hő gőzölögve árad szét a testemben.
Mikor már úgy éreztem, hogy az álom utolsó morzsáját is kiáztattam magamból, elzártam a vizet és kiszálltam a kádból. Gyorsan magam köré tekertem egy törölközőt, nehogy túl gyorsan távozz testemből a meleg. A hajamra is tekertem egyet. A tükör elé álltam és felkészültem a legrosszabbra. Legalábbis azt hittem, hogy felkészültem. Egy másik törölközővel megtörölgettem a bepárásodott üveglapot, majd mikor belenéztem és szembetalálkoztam a tükörképemmel, szinte megrémültem a látványtól. Nem voltam épp a legjobb formámban. A szemeim alatt hatalmas, ismétlem, HATALMAS karikák voltak, az arcom beesett volt a fáradtságtól és a bőröm sápadtabb volt, mint valaha, ha ez lehetséges egyáltalán, tekintve, hogy egyébként is hófehér. Kifejezetten egy hullára emlékeztettem magam.
Hétfő van, és a mai lesz az első napom az új suliban. „Nagyszerű” – gondoltam. Mély benyomást teszek majd az osztálytársaim előtt, ebben biztos voltam. A kérdés csak az, hogy pozitívat vagy negatívat.
Miután gondosan kifésültem és megszárítottam a hajam, visszaballagtam a szobámba és megnéztem az időt. Most 7:04-et mutatott. Igyekeznem kell, ha nem akarok elkésni. A szekrényem elé léptem, hogy kiválasszam, mit vegyek fel. A választásom egy sötét, testhezálló bársonynadrágra és egy fekete rövid ujjú pólóra esett, melynek elején a következő felitat állt: „EGY A SOK KÖZÜL” Higgyék csak, hogy az vagyok! Egy a sok közül...
Mikor felöltöztem, felkaptam az iskolatáskámat, egy fekete válltáskát és letrappoltam a konyhába. Esme egy bögre gőzölgő kávéval és egy vagy adag szalonnás rántottával várt rám, aminek a felét, ha megeszem.
- Jó reggelt, Esme! – köszöntöttem kedvesen.
- Szervusz drágám! Úgy látom nem vagy valami jó hangulatban – állapította meg szemöldökét ráncolva, miközben a ruházatomat pásztázta.
- Elmegy – fintorogtam. – Elég rosszul aludtam.
- Megint az a rémálom? – kérdezte aggodalommal a hangjában.
Igen – mondtam, majd látványosan a reggelimre kezdtem összpontosítani, jelezve ezzel Esme-nek, hogy nem szeretnék az éjszakai rém-élményeimről csevegni. Láthatóan megértette a célzásom, mivel a mosogató felé fordult és nekilátott elmosogatni a tojásmaradékos serpenyőt.
Mire végeztem a reggelivel, már mindenki az ebédlőben ült, a vadonatúj asztalnál, a pihe-puha székekben, amiket a hétvégén szállítottak ki. Alice túlságosan elavultnak és unalmasnak találta a régieket – ahogy minden más bútort is a házban –, így Rosalie-val újakat rendeltek Franciaországból.
Feltápászkodtam a konyhapult mellől, majd miután kidobtam az ételmaradékot és elmostam a tányéromat, én is csatlakoztam a többiekhez. A fényesre politúrozott, ovális asztalt kilenc szék vette körül, ebből nyolc már foglalt volt. Az egyetlen üres Alice és Rose néni között volt. Lehuppantam rá, majd karba tett kézzel vártam, hogy Carlisle megkezdje a szokásos eligazítást.
- Szóval... – kezdte – ma van az új félév első tanítási napja... A szereposztás a következő: Rosalie, Emmett, Alice és Jasper! Testvérek vagytok, ahogy eddig. Nessie a húgotok, én és Esme a szüleitek vagyunk. Edward...
- Én egy távoli rokona vagyok Esme-nek. Átutazóban vagyok, és egy ideig Bellával itt szállunk meg.
- Helyes – bólintott Carlisle.
- Biztos, hogy nem vagy kíváncsi, mi változott a suliban, mióta utoljára itt jártunk? – vigyorgott Emmett Edwardra.
- Nem igazán – felelt apám mosolyogva.
- Hát jó – mondta Emmett, de láttam a szemükön, hogy valami nagyon mulattatja őket, amit csak ők ketten értenek. „Hmm... Utálom amikor ezt csinálják... A privát beszélgetéseik az agyamra mennek – gondoltam, majd anya gyanakvó arcára pillantottam – és azt hiszem, ebben nem vagyok egyedül.”
- Rendben – vette át a szót Carlisle. – Indulás, mert még elkéstek!
Felálltam, felvettem az egyik fekete bőrdzsekim, amit Alice-től kaptam, a táskám a vállamra vetem, majd búcsút intettem az itthon maradóknak.
Háromnegyed nyolckor fékeztünk le a forksi középiskola parkolójában. Gyorsan kiszálltunk a tűzpiros BMW-ből, amivel jöttünk. Körülnéztem. A parkoló majdnem telve volt. Minden szempár ránk szegeződött, amitől kissé feszült lettem. Alice átkarolta a derekam, és a titkárság felé indultunk.
Az irodába belépve, hidegtől kipirult orcámat megcsapta a benti meleg. Szinte égette az arcomat.
- Jó napot! – köszönt Alice, bájos mosolyt küldve a pult mögött ülő hölgynek. Mi , többiek csak biccentettünk felé.
Hosszú, enyhén őszes haja rendezett kontyba volt tekerve a tarkóján, molett volt, kerek arca pozsgás a melegtől. Ötvenes éveiben járhatott. Meglepetten pillantott föl a könyvből, amit épp olvasott. Tekintete csodálatba torkollott, majd – mikor pár másodperc múlva magához tért a kábulatból, amit valószínűleg a megjelenésünk váltott ki belőle – rendezte a vonásait.
- Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte, viszonozva Alice mosolyát. Kíváncsian végimért minket, tekintete megakadt Rosalie-n – ekkor egy pillanatra visszatért tekintetébe a csodálat – majd újra Alice-re nézett.
- A nevem Alice Cullen, ők pedig a testvéreim. Ez az első napunk itt.
- Ó, hát persze! – ragyogott fel a nő arca. – Hová is tettem... – kezdett kotorászni az asztalán nyugvó iratkupacban. – Áh, megvan! Ezek az órarendek, ezeket meg írassátok alá a tanárokkal! – nyomott néném kezébe egy halom papírt. – Ó, és itt vannak a térképek. Minden teremhez be van jelölve a legrövidebb útvonal.
- Köszönjük... Mrs Colmann – pillantott Alice a hölgy blúzára tűzött névkártyára. Egy utolsó sugárzó mosolyt küldött felé, majd megfordult és az ajtó felé vette az irányt.
Már senki sem dekkolt a parkolóban, öt perc volt még becsengetésig. Alice gyorsan kiosztotta az órarendeket és a papírokat, majd kézen fogta Jaspert és elindult. A válla fölött még visszakiáltott nekem:
- Nessie! Nem jössz?
- Ööö...de – feleltem. – Nektek is irodalom az első órátok? – kérdeztem bizakodva, de néném válasza szertefoszlatta reményeimet.
- Nem, nekünk matekunk lesz. Aztán biosz és francia. De az angol terem a matek mellett van.
Elkísértem Alice-t és Jaspert az órájukra, aztán elindultam a sajátomra.
A terembe lépve minden szempár rám szegeződött. Voltak akik kíváncsian, voltak akik csodálkozva, és néhány lány irigykedve mért végig tetőtől talpig. A fiúk elismerően pásztáztak tekintetükkel. Már éppen kezdtem magam felhúzni ezen, amikor belépett a tanár és harsányan köszöntötte az osztályt. Aztán a pillantása rám villant.
- Bizonyára Ön az egyik új tanítványunk, igaz? – terelt a tanári asztal felé.
- Igen, uram. A nevem Renesmee Cullen.
- Én Mr. Benett vagyok. Itt a könyved, ez meg itt egy lista a kötelező olvasmányokról – nyomta kezembe az említetteket, miközben egy papírt, amit fogtam kihúzta az ujjaim közül, gyorsan aláfirkantotta, majd gondosan a kupac tetejére pakolta, amit szorongattam. – Megtennéd, hogy bemutatkozol az osztálytársaidnak mielőtt leülnél?
- Persze – morogtam kedvetlenül.
Az ajtó váratlanul kicsapódott, én pedig ijedtemben pördültem egyet a tengelyem körül. Az ajtóban egy fiú állt a kilincset markolva, és tágra nyílt szemmel bámult rám. Az álla megfeszült, a keze enyhén remegett. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem, helyette inkább a könyvem borítóját kezdtem tanulmányozni.
- Á, Mr. Black! – kiáltott fel Mr. Benett. – Azt hittem, sosem ér már be az órámra – nézett rosszallóan a fiúra.
A Black név hallatán felkaptam a fejem. Jobban megnéztem a srácot, aki most Mr. Benett-re kapta feszült tekintetét. Rozsdavörös bőre és vonásai mind-mind származásáról árulkodtak. Rövid, fekete haja kócos összevisszaságban meredezett szanaszét, néhány tincs a szemébe hullott. Tömör izomzatát még a sötétszürke, hosszú ujjú póló sem rejthette el, szabályosan simult a felsőtestére. Egy megviselt, zöldes árnyalatú farmer feszült izmos combjaira. Lábain egyszerű edzőcipő.
- Elnézést, tanár úr. Nem találtam a termet – magyarázkodott a Black néven emlegetett fiú.
- Jól van. De most már itt van, úgyhogy örülnék, ha befáradna és becsukná az ajtót.
Black újra rám nézett, majd a tanárra. Aztán egy halk lemondó sóhajjal behúzta maga mögött az ajtót, de nem jött közelebb. Rám meredt, majd egyetlen lépéssel Mr. Benett mellé került, vigyázva, hogy közben a lehető legnagyobb távolság maradjon közte és köztem.
- Tessék, a könyved és a lista. Én már ismerlek, fiam, - mosolygott Mr. Benett – de az osztálytársaid még nem, úgyhogy... – mondta és kezével intett, hogy lépjen mellém. Kelletlenül közelebb jött, de még így is vagy két méterre állt tőlem. Ekkor megcsapta az orromat az ismerős szag, melyet eddig elfedett a teremben lebegő különböző after shave-ek és parfümök illatának felhője, amit valószínűleg csak én éreztem olyan bódítónak és zavarónak, hogy szinte minden más szagot elnyomott. De most megéreztem valamit, és a fejem balra kaptam, a fiú felé, hogy megbizonyosodjam, tényleg tőle származik-e ez a szag. Amint ránéztem észrevettem, hogy az arca egy pillanatra furcsa fintorba torzul, amit csak én vehettem észre, olyan gyorsan rendezte vonásait.
Tisztán éreztem a szagot, és határozottan felőle jött. Ez nem lehet igaz! Ő az. A farkas az erdőből. Az a farkas, aki miatt majdnem ott hagytam a fogam...aki...aki majdnem megölt...és...akinek bizonyos szempontból az életemet köszönhetem, mert megkegyelmezett nekem, méghozzá az utolsó pillanatban, bár fogalmam sincs miért.
- Sziasztok! A nevem Renesmee Cullen és Los Angelesből költöztem ide a családommal – fordultam évfolyamtársaimhoz.
- Én Samuel Black vagyok. A rezervátumi suliból iratkoztam át ide – szűrte fogain keresztül a szavakat.
- Rendben srácok, akkor válasszatok egy helyet magatoknak és próbáljátok felvenni a tempót! – utasított minket Mr. Benett.
A Samuel nevű fiú elvágtatott mellettem és leült az egyetlen üres padba, leghátul. Mialatt elment mellettem a szaga ezerrel bombázta érzékszervemet, és ettől túlélő reakcióim életbe léptek. Az izmaim megfeszültek, agyam azon kattogott, miként lehetne a lehető legkönnyebben mozgásképtelenné tenni az ellenséget. Aztán felrémlett egy kép, miszerint az osztály tele van védtelen emberekkel, és nem lenne jó, ha megsérülnének. Én is megindultam és megálltam az egyik pad mellett.
- Szia! Leülhetek? – kérdeztem halkan az asztalnál ülő vékony, sötét hajú lánytól. Ő meglepetten felnézett és egy ember számára röpkének tűnő pillanatig szótlanul bámult, majd egy kissé megrázta a fejét és halovány mosollyal arcán kihúzta nekem a széket.
- Igen, persze – mondta. Visszamosolyogtam rá, majd leültem és a tanárra fordítottam a tekintetem.
- Nyissátok ki a könyvet a 37. oldalon! – utasított minket Mr. Benett. Régi klasszikusokat vettünk, most éppen a Rómeó és Júlia-t. Gyorsan átlapoztam a könyvet, majd unottan sóhajtottam fel. Elképesztő, hogy száz év alatt szinte semmit sem változott a tanterv.
Megpróbáltam a tanár magyarázatára figyelni, de a bűz az orromban egyre erősödött. Egy tizedmásodperc erejéig úgy éreztem, ki kell rohannom a teremből, ha nem akarom letépni a fejét a néhány paddal arrébb ülő „majdnem-gyilkosomnak”. Izmaim pattanásig feszültek, felkészültek a magam elől való menekülésre, vagy az esetleges támadásomra. Ekkor a padtársam rám pillantott, furcsán méregette az arcom – ez hozta vissza az önuralmam. Fogalmam sincs, mit láthatott rajtam, de tekintete nyugtalanságot és talán némi félelmet sugárzott, mikor halkan megszólalt.
- Hé! Minden oké? – kérdezte. – Rosszul vagy?
- Nem...Nem, jól vagyok – feleltem zavartan. Nem erre a kérdésre számítottam. Halványan rámosolyogtam, mire a lány mintha megkönnyebbült volna.
- Biztos? Elég sápadtnak tűnsz.
Aggódik. Ez kedves. Akkor ezért volt megijedve. A magamfajtától általában félni szoktak, nem félteni minket. Szélesebben mosolyogtam, immár őszintén.
- Családi vonás.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
