A végzet iróniája - 1. fejezet

Sziasztok! Itt van végre a várva várt 1. fejezet! Lehet, hogy kicsit érzelgősre sikeredett, de a cím is ezt mutatja. Remélem nem lett nagyon gagyi (ezt majd ti eldöntitek), de ennyi telt tőlem. És örülnék, ha véleményeznétek a firkálmányomat. Puszikálok minden kedves olvasót és kellemes olvasást kívánok!!!

Megjegyzés: Ezt a fejezetet Nessie-nek ajánlom, hogy megköszönjem a segítségét. :)

Bevezetés

...Ellenfelem hatalmas testével rám nehezedett. A szeme szikrákat szórt ahogy fölém hajolt. Nincs már erőm lelökni őt magamról. Forró leheletét a nyakamon éreztem. Szememet lehunyva vártam, hogy torkomat átharapva végezzen velem…

* * *

1. fejezet - Könnyek
/Renesmee szemszöge/

Nem akartam elköltözni. Szerettem Los Angeles-t. Szerettem a nyüzsgést. Igaz, hogy a jó idő miatt esti iskolába kellett járnom, de nem bántam. Hiányozni fognak a barátaim. Vagyis csak egy barát, Claire. De muszáj elköltöznünk, mert mivel nem öregszünk egy idő után feltűnést keltenénk. Ezt én is tudtam, de képtelen voltam/vagyok elfogadni.

Az itteni életvitelemet egy bagolyéhoz lehetne hasonlítani. Nappal aludtam, késő délutántól, mikor a nap nem sütött úgy, iskolába jártam, éjszaka pedig kiélveztem a város által nyújtott lehetőségeket és önfeledten szórakoztam Alice társaságában.

Szeretem az éjszakát. Apám szerint semmi sem kiszámíthatóbb nála. Én másként vélekedem. Számomra egy titokzatos és felfedezetlen világot jelent.

* * *

Most apám kocsijában ülve hallgattam Alice önfeledt csacsogását a tegnap estéről. Csak néhány szó jutott el a tudatomig. Bólogatással jeleztem, hogy figyelek és néha, a megfelelő pillanatban elmosolyodtam.

Bár úgy tettem, mintha figyelnék, gondolataim egész máshol jártak. Egy másik világban. Egy olyan világban, melyre már nem is emlékszem igazán. Most épp oda tartunk...

Félvámpír lévén sok más adottságommal együtt a memóriám is jobb, mit egy átlag embernek, de azért életem első évére, melyet a mindig borús, Forks nevű kisvárosban töltöttem nem emlékeztem tisztán. Egyetlen emlékem maradt ottani életemből, ami nem más, mint Charlie, a nagyapám ragyogó tekintete, mikor először tartott engem a karjában. Ez a kép terelte el most is a figyelmemet Alice fecsegéséről.

Már órák óta autóztunk, a nap is lemenőben volt. Ahogy elértük Forks határát, az időjárás is borongósabbá vált. Hmm... Még a környezetem is a hangulatomat tükrözi... Az autó ablakából figyeltem a házakat. Pont olyan, mint vártam...más...más, mint Los Angeles...

Alice, a nagynéném most vidáman dudorászott egy dalt, melyet még apám komponált neki évekkel ezelőtt. Én – még mindig az ablakon kibámulva – gondolkodtam, vajon mit hoz majd a régi „új” hely.

Elmélkedésemből az ezüst Volvo zötykölődése rántott vissza a valóságba. Most vettem csak észre, hogy már rég nem az ósdi házakat figyeltem. Egy sötét kis erdei ösvényre tévedt az utunk, melynek végét fény jelezte, mint valami vasúti alagútnak.

A néném már rég nem énekelt. A feszültséggel teli csendet mégis az ő izgatottan csengő hangja törte meg.

- Mindjárt ott vagyunk, Nessie! A ház tetszeni fog! – nézett rám csillogó szemmel. Válasz képen rámosolyogtam, bár nem éreztem magam sem vidámnak, sem izgatottnak, mint Alice.

Néhány másodperc múlva tényleg elértük a házat. Az öreg épületen meglátszott az idő múlása. A lágy fakófehér falról itt-ott már lepergett a festék és a vakolat. Mindezek ellenére egész tetszetős volt. A négyszögletes, három emelet magas ház alsó szintjét régimódi, tágas veranda ölelte körül. A régen rövidre nyírt, makulátlan füvű kertben a természet kezdte visszanyerni uralmát. Most páfrányok erdeje foglalta el a kis rétet. A házra és környékére öt ősöreg cédrus vetett árnyékot terebélyes lombkoronájával. A hatodiknak helyén már csak egy öles tönk maradt. Valószínűleg az évek során elkorhadt és az erdészek kivágták mielőtt rádőlt volna a házra.

Edward az épület mellé parkolt. Ezzel egy időben fordult be Emmett, hatalmas terepjárójával, utána anya, fekete Mercedes angyalával majd Jasper, Alice sárga 911-es Turbo-jával, végül sereghajtóként Carlisle, fekete Mercedes-ével.

Elég kevés holmit hoztunk magunkkal – igaz, egyébként sincs szükségünk sok mindenre. Amire pedig mégis, azt majd itt megvesszük.

Rosalie és Esme már tegnap megérkeztek, hogy mire ideérünk kissé otthonosabbá varázsolhassák a házat. A tűzpiros BMW-t ugyan nem láttam, de biztos voltam benne, hogy itt van valahol.

* * *

Alig hogy mind kiszálltunk az autókból, a ház ajtaja kicsapódott és két színes csíkot véltem felfedezni, amint Carlisle és Emmett felé száguldanak.

- Örülök, hogy megérkeztetek – mondta Esme melegen mosolyogva, miután alaposan megölelgette férjét. – A házat már berendeztük, remélem nem bánod túlzottan – fordult Alice-hez bűnbánóan.

- Nem, – felelte néném, miközben szökdécselve elindult a bejárat felé – de azért egy emeletet nekem is hagyhattatok volna. Jasper, drágám! Kivennéd a csomagjainkat? Köszi! – és már el is tűnt az ajtó mögött.

- Szuper – sóhajtotta Jazz.

Jasper, Emmett, Carlisle és apu kikapkodták a csomagokat az autókból, míg mi lányok követtük Alice-t a házba. Mielőtt beléptünk volna, szeleburdi néném termett az ajtóban.

- Figyelem! Nosztalgikus élményekre felkészülni! – kuncogta Alice, majd megragadta a kezem és szinte berántott emberfeletti tempójával.

Az alsó szinten szétnézni sem tudtam. Néném egyenesen az emeletre rohant velem, majd a folyosó végén, egy ajtó előtt hirtelen lefékezett velem.

- Ez a szobád – mondta csillogó szemekkel.

- Mi? – horkantam fel bosszúsan. – Már a választás lehetőségét sem kapom meg? Tudom, hogy én vagyok a legfiatalabb, de kérlek! Azért ez túlzás!

- Nyugi! – szólt kedélyesen Alice. – Tetszeni fog. És egyébként is ezt választottad volna. Láttam.

- Oh… Hát akkor, gondolom így más a helyzet – feleltem zavartan.

- Jaj, na gyere már! – húzott magával Alice.

Az apró kis szoba tényleg gyönyörű volt. Délre néző fala teljes egészében egy hatalmas ablak volt. Balra egy franciaágy volt a fal mellé helyezve, mellette hangulatos éjjeliszekrénnyel. Az ággyal szemben egy keskeny szekrénysor volt, benne egy plazma tévével. Az egyik polcán pedig a legmodernebb lejátszók egyike foglalt helyet. A szekrénysor két oldalán hangfalak voltak, a falon szőnyegek. A színek melegséget árasztottak, a barna és az arany dominált. Nagyon hangulatos szoba volt és a kilátás sem volt utolsó. Sőt! Ami azt illeti, talán az volt ami a legjobban megfogott benne. Az üvegfalon át az Olympic Mountain erdejének ember nem látta sűrűjében kanyargó Sol Duc folyót lehetett látni.*

- Alice! Hisz ez gyönyörű! – ámultam.

- Tudtam, hogy tetszeni fog – mormogta önelégülten, inkább csak magának, mint nekem.

- Látom, tetszik a szoba – hallottam meg apám hangját. Megfordultam és láttam, ahogy az ajtófélfának támaszkodva, anyám derekát karolva mosolyog rám.

- Igen, nagyon – mondtam kedves gesztusát viszonozva, bár kissé nehezemre esett jelenlegi lelkiállapotom miatt. Remélem nem vették észre.

- Régen az enyém volt, de mára már túl kicsi lenne anyádnak és nekem, szóval a számunkra Rose és Esme átalakították az egy dolgozót.

- Kicsim, mi lenne, ha váltanánk néhány szót? – lépett felém anya.

- Rendben – feleltem bizonytalanul. Úgy tűnik anyu mégis meglátta rajtam azt, amit más nem. A szomorúságot. Már előre féltem attól, amit ő az előbb szóváltásnak hívott.

- Akkor mi nem is zavarunk, igaz Edward? Na, gyere! – húzta magával Alice néni apámat.

A szobában csak ketten maradtunk. A fene! Most nincs menekvés! Kénytelen leszek végighallgatni anyám prédikációját a költözéssel kapcsolatban. Pedig eddig kerültem a témát, már amennyire ez lehetséges volt az utóbbi napokban.

Anya leült az ágyra és megpaskolta maga mellett a takarót, hogy kövessem a példáját. Úgy tettem. Egy lemondó sóhaj kíséretében lehuppantam Bella mellé és felkészültem a legrosszabbra. Tudtam, hogy miről, vagy inkább kiről akar beszélni velem, és ez a téma elég mélyen érintett.

- Renesmee! Tudom, hogy nincs ínyedre a költözés, de tudod, hogy nem maradhattunk tovább Los Angeles-ben. Ami pedig a barátnődet illeti... – itt szünetet tartott – ...hidd el, jobb így. Tudom, hogy fáj, hogy többé nem találkozhattok. Megértelek, jobban, mint hinnéd. Tudod, annak idején, amikor születtél és én vámpír lettem, nekem is sok mindent hátra kellett hagynom előző életemből. Itt Charlie-ra és Renee-re gondolok. Nagyon nehéz volt elfogadnom, hogy többé nem láthatom őket... De... azt mondják, az idő minden sebet begyógyít – az utolsó mondatnál meghökkentem. Hogy mondhat ilyet? Azt hisz, hogy majd könnyű szerrel elfelejtem a legjobb barátnőmet?

- Azt akarod ezzel mondani, hogy majd elfelejtem? – tettem fel a gondolataimban megfogalmazódott kérdést kissé gunyorosan, keserűen.

- Nem, dehogy! Én úgy értettem, hogy idővel, ha már megszoktad szeretteid hiányát, tompul majd a fájdalom – nézett rám mindent tudóan. A „szeretteid” szóra eszembe jutott Claire. Tekintetem elé kúszó vonásai könnyeket csaltak a szemembe. – Ó, édesem! Na, gyere ide! – mondta anya együtt érző hangon. Átkulcsolta a vállamat és magához húzott, én pedig átkaroltam a derekát és a fejem a vállára hajtottam. Így ültünk percekig, míg meg nem nyugodtam. Akkor sóhajtottam és kibújtam anyám öleléséből.

- Köszönöm – mondtam hálásan.

- Nincs mit, drágám – sóhajtott elgondolkodva. Gyanakodva néztem rá.

- Anyu! Van valami, amit el akarsz mondani? – kérdeztem.

- ...Hát... ami azt illeti igen, van... Emlékszel még arra, amit régen meséltem neked az egyességről a quileute-okkal?

- Igen... persze – feleltem zavartan. Nem értettem, hogy ez most hogy jön ide. – Miért kérded? – érdeklődve figyeltem.

- Hát, tudod kicsim, itt Forks-ban van egy indián rezervátum, ahol quileute indiánok élnek. – mondta anyu. A felismerés az arcomra is kiült.

Több mint kétszáz évvel ezelőtt, amikor nagyapáék egy vadászat alkalmával a quileute-ok földjére tévedtek, összefutottak a törzs arra járó tagjaival. Azok csak az ellenséget látták bennük, ezért Carlisle egyességet ajánlott a törzsfőnöknek. Közölte, hogy nem jelentenek veszélyt senkire és, hogy nem akarnak összetűzésbe keveredni velük. Az egyezmény abból állt, hogy egy Cullen sem teheti be a lábát La Push-ba. Ha ezt betartják, akkor az indiánok nem leplezik le őket az emberek előtt. Ezen kívül, ha egy Cullen megmar egy embert, az egyesség érvényét veszíti és a quileute-ok közbelépnek. Ja! És ha még nem említettem volna, egy ősi legenda szerint a quileute indiánok ősei a farkasoktól származnak. Ennek nyomai máig fellelhetők, mivel van egy különleges tulajdonságuk. Alakváltók. Képesek farkassá alakulni. Ez a tulajdonság általában férfiágon öröklődik, de – habár ritkán – előfordulhat nőknél is. A lényeg, hogy ezek a medve nagyságú „kutyák” ősellenségei a mi fajtánknak. Még egymás szagát sem bírjuk elviselni – ezt Emmett-től hallottam, mivel nekem még nem volt szerencsém találkozni velük, de nem is tervezem. A szagokra visszatérve, mivel én félvér vagyok, a szaglásom közel sem olyan érzékeny, mint például apámé. Nekem meg nincs olyan átható illatom, mint egy teljes értékű vámpírnak. Szóval, ha össze is futnék egy rézbőrűvel, nem hiszem, hogy túlzottan kavarogna a gyomrunk egymás szagától.

- Kicsim, minden rendben? – nézett rám anyu aggódó tekintettel. Ezek szerint egy kissé elbambulhattam.

- Persze, anya... Csak elgondolkodtam – nyugtattam meg.

- Oké. Akkor visszatérve az előbbi témánkhoz, megkérnélek, hogy kerüld el a rezervátumot! Nem szeretnélek darabokban visszakapni az indiánoktól.

- Rendben, anya. Megnyugodhatsz. Én sem szeretnék fölösleges munkát adni Carlisle-nak azzal, hogy össze kelljen stoppolnia, mint egy lyukas zoknit – kuncogtam.

- Ez egyáltalán nem vicces – nézett rám Bella szigorúan. Sóhajtottam, majd bocsánatkérőn néztem rá.

- Tudom, igazad van. Sajnálom.

- Jól van, – csapott a térdeire – megyek, segítek Edward-nak kipakolni. Egy kicsit ideges, mivel holnap hozzák a zongoráját a költöztetők és Alice azzal ugratta, hogy látta amint darabokban érkezik meg – mondta anyu nevetve.

- Oké, menj csak – feleltem, s azzal anya feltápászkodott, majd el is tűnt a szemem elől. Hátra vetettem magam az ágyon és összekulcsolt kezeimet a tarkóm alá tettem.

A plafon fixírozásában valaki kopogtatása zavart meg.

- Gyere be! – morogtam halkan a mennyezetnek. Ha nem szuperhallású vámpírokkal laknék egy házban, talán kiáltottam volna, de már megszoktam, hogy akár egy emelettel fentebbről meghallják a suttogásomat.

Jasper lépett be az ajtón, kezében egy kisebb bőrönddel.

- Gondoltam felhozom neked – mutatott a kofferemre.

- Köszönöm. Tedd csak le valahova – mondtam még mindig a plafont bámulva.

- Oké – rakta le az ajtó mellé a cuccomat. – Nessie, minden rendben van? – kérdezte Jazz egy aggódó pillantás kíséretében.

- Persze. Jól vagyok. Nincs semmi baj – feleltem kissé mogorván. Elegem van belőle, hogy mindenki az én lelki állapotommal foglalkozik. A költözés előtti napok is erről szóltak. Egész nap az aggódó kérdéseikre válaszolgattam. Belefáradtam.

Hirtelen hangulatváltozásomat Jasper is megérezhette, mivel az ajtó felé fordult és megfogta a kilincset.

- Rendben. Akkor én megyek is – mondta és már nyitotta is az ajtót.

A kilincs kattanásával egy időben megcsörrent a mobilom. Felültem, majd nagy nehezen előhalásztam a farmerem zsebéből és megnéztem a kijelzőjét. „Claire” – olvastam le a betűket a készülék villogó képernyőjéről. Ettől az egyetlen szótól egyszerre lettem izgatott és mérhetetlenül szomorú. Claire a legjobb barátnőm. Los Angeles-ben ismertem meg, az esti iskolában. Olyanok voltunk, mint a testvérek. De ez már a múlté! Többé nem láthatom...

Nem tudtam eldönteni, hogy felvegyem-e a telefont, vagy várjam meg míg elhallgat. Végül is az előbbi mellett döntöttem.

- Haló? – emeltem a fülemhez a készüléket.

- Nessie?

- Igen. Szia, Claire – motyogtam.

- Szia. Mi újság? – kérdezte szomorú hangon

.

- Semmi különös. Nem rég érkeztünk meg – feleltem hasonlóképp, mint Claire.

- Értem.

- És ott? – kérdeztem

.

- Semmi említésre méltó... Hiányzol.

- Te is nekem – mondtam és könnyek szöktek a szemembe.

- Nélküled még Los Angeles is uncsi ,– kuncogott – pedig itt elég nehéz unatkozni.

- Ja – mosolyodtam el én is.

- Mikor jössz el meglátogatni? – kérdezte felélénkülten. – Elmehetnénk bulizni, vagy kirándulni, esetleg moziba, vagy... – sorolta barátnőm, de én félbeszakítottam.

- Claire...

- Mi az, Nessie? – kérdezte gyanakodva.

- ...Én nem megyek Los Angeles-be.

- Ó! – mondta zavartan. – Akkor majd meglátogatlak én! Bár nem tudom mit, lehet Forks-ban csinálni. De majd elmegyünk Port Angeles-be. Az csak egy órányira van onnan...

- Claire! Mi nem találkozhatunk többet! – mondtam ki a fájdalmas igazságot. Hosszú csönd következett. Már kezdtem azt hinni, hogy megszakadt a vonal, mikor meghallottam a kedves hangot.

- Mi?!? Ezt... ezt nem mondhatod... nem mondhatod komolyan! Mi az, hogy nem találkozhatunk? Ezt meg hogy érted? Én... ezt... nem értem – mondta zavarodottan.

- Úgy értem, ahogy mondom. Nem találkozhatunk – torkomat a sírás fojtogatta, de a hangom határozott maradt.

- De... miért nem? – kérdezte kétségbe esve. Istenem! Hogyan magyarázhatnám meg neki, hogy azért nem, mert halhatatlan vagyok? Egy ideig még ellennénk, de tíz vagy húsz év múlva feltűnne neki, hogy nem öregszem és már nem foghatnám a kozmetikai készítményekre, hogy még mindig úgy nézek ki, mint egy tinédzser.

- Mert... mert nem. Kérlek, értsd meg Claire! Nem lehet.

- De...

- Most le kell tennem – vágtam a szavába megint. – Isten veled Claire és ne hívj többet! – mondtam még, majd letettem a telefont.

Sötéten meredtem magam elé. Szemeimet könnyek csípték. A kilencvennégy év alatt, amit sorozatos költözések tarkítottak, egyszer sem tapasztaltam meg igazán a búcsú érzését. A felismerés, hogy talán, nem, nem talán, biztos, hogy soha többé nem láthatom a legjobb barátnőmet, akit testvéremként szerettem, hirtelen ólomsúlyként nehezedett rám.

Hirtelen kitört belőlem a zokogás. Úgy éreztem magam, mint akit elütött egy száguldó kamion. Mindenem sajgott – a veszteség fájdalma söpört végig rajtam –, de legjobban a mellkasomban tátongó űr zavart. Úgy éreztem, mindjárt szétfeszít és én felrobbanok. Felhúztam és átkaroltam a térdem, a homlokomat pedig hozzányomtam reménykedve, hogy így majd sikerül egészben tartanom magam.

Az ajtót feltépve robbant be hozzám legkedvesebb nagynéném, Alice. Fáradtságot sem vettem, hogy ránézzek. Ő mellém ült, gyengéden lefeszengette karjaimat a térdemről és a mellére vont. Én átöleltem a vállát és arcom a nyakába fúrtam. Igyekeztem a lehető legtöbbet magamba szívni bódító illatából, miközben ő csitítani próbált. Az ő illata mindig megnyugtatott.

Nem tudom meddig öleltük így egymást, miközben Alice ringatott és értelmetlen dolgokat duruzsolt a fülembe. Boldog vagyok, hogy olyan néném lehet, mint Alice. Mindig segít a bajban, mellém áll, ha kell és vigaszt nyújt, ha épp arra van szükségem, mint például most.

Mikor elfogytak a könnyeim elengedtem néném nyakát.

- Köszönöm – hörögtem sírástól rekedt hangon.

- Ugyan, nincs mit – legyintett Alice és egy zsebkendőt nyújtott felém. Hálásan mosolyogva vettem el tőle és hangosan kifújtam az orrom.

- Ne haragudj!

- Miért haragudnék? – kérdezte.

- Mert telebőgtem a blúzodat – kuncogtam.

- Áh, ez legyen a legnagyobb problémám! – nevetett Alice. – Jobban vagy már? – kérdezte lágyan, miután kinevette magát.

- Hát... nem sokkal, de legalább kibőgtem magam – mondtam magamon gúnyolódva.

- A barátnőd miatt vagy ilyen, igaz? – kérdezte néném félénken. Nem akarta még jobban felhasogatni a már amúgy is vérző lelki sebeimet.

- Igen – sóhajtottam.

- Sajnálom. El tudom képzelni, hogy mit érezhetsz most. Jasper majdnem összeesett pakolás közben, mikor érzékelte a belőled áradó érzelemhullámot.

- Sajnálom.

- Nem kell. Nem a te hibád – sóhajtott. – Megyek, megnézem Jasper-t. Meg leszel egyedül?

- Persze, menj csak.

- Oké – mondta, majd kiviharzott a szobámból.

„Na, jó! Ideje kipakolnom!” – gondoltam magamban. Sóhajtva tápászkodtam fel az ágyról és a bőröndöm felé vettem az irányt.

Azt hittem a pakolás majd eltereli a gondolataimat, de tévedtem. Csak a kezeimet foglalta le. A fejemben lévő zűrzavarban csak úgy száguldoztak az emlékek. Mind rólam és Claire-ről szólt.

Tisztán hallottam még hangját, mikor megpróbálta átlépni a távolságot, ami közénk állt, gyakorlatilag és képletesen is. Látni szeretett volna, találkozni velem, de én kegyetlenül elutasítottam. Kést döftem a lelkébe, melyet aztán alaposan megforgattam benne. Mindez azért ami vagyok. Azért, mert nem vagyok ember. Mert el kell hallgatnom előle az igazságot.

Puff!

A ruhakupac, amit egy másodperce még a kezemben tartottam, a gravitáció törvényének engedelmeskedve tompán puffant a padlón. Ledermedtem. „Hogy ez eddig miért nem jutott az eszembe? Miért kéne eltitkolnom az igazságot? Hiszen anya is tudta emberként, hogy Edward és az egész családja vámpír. Az egyetlen problémát a Volturi jelentené, mivel ha egy halandó rájön a fajtánk létezésére azt kíméletlenül meggyilkolják. Anyának is csak az volt a szerencséje, hogy a képessége és a Cullen-ek iránti tiszteletük miatt ultimátumot ajánlottak... De azért ez mégis csak más. Anyu szinte minden idejét a Cullen-ekkel töltötte, ami alapból gyanús lehet. Bár akkor is egy Victoria nevű nősténynek köszönhetően jutottak az információk a Volturi fülébe. Szóval, ha nincs aki árulkodik, nem derülhet ki semmi..."

Rögtön azután, hogy ezt végig gondoltam apa jelent meg a szobám közepén, az ajtót tárva-nyitva hagyta maga mögött. Sötéten nézett rám, tekintetéből sütött az elfojtott düh és a szigor. Először értetlenül meredtem rá, aztán leesett, hogy mi a problémája. Apa kiolvasta a gondolataim közül, hogy mire készülök. „Szuper!” – gondoltam magamban.

- Renesmee! Menj le az ebédlőbe! Most! – mondta szigorúan apám. Sóhajtottam, majd elindultam lefelé.

Eddig nem volt alkalmam megcsodálni az alsó szintet, mivel Alice rögtön a szobámba száguldott velem. De most alaposan szemügyre vettem.

Az egész földszint egyetlen hatalmas helyiség volt. Nagyon világos és tágas. A déli fal itt is üvegből volt, mint a szobámban. Úgy tűnik a ház teljes hátsó frontját üvegre cserélték. A szoba nyugati oldalát egy tömör, kanyargó lépcső foglalta el. Balra, a bejárat mellett egy alacsony emelvényféle foglalt helyet. A falak, a padló és a mennyezet, összhangban a ház külsejével, a fehér különböző árnyalataiban játszottak.

* * *

Az ebédlő is magas, fehér falú helyiség volt, akár a nappali. Középen, az alacsonyan függő csillár alatt nagy, politúrozott, ovális asztal állt, körülötte nyolc szék.**

Négyen már ültek – Alice, Jasper, Esme és Carlisle foglaltak helyet az asztal mellett. Rosalie és Emmett nem volt jelen. Biztosan nincsenek itthon. Én is leültem az egyik székre, pont Jasper-rel szemben. Összeráncolt szemöldökkel figyelte az arcom.

A következő pillanatban Edward jelent meg az asztalnál anya oldalán. Kihúzott neki egy széket, majd ő is leült mellé. Egy erőteljes nyugalom-hullám söpört végig az étkezőn, szinte tapintható volt. Ránéztem Jasper-re, de ő jelét sem adta, hogy bármi köze lenne hozzá. Az asztallap szélét fixírozta békés arccal, mintha mi sem történt volna. És akkor apám megszólalt.

- Renesmee! Nincs valami mondanivalód a számunkra? – kérdezte Edward burkolt célzatossággal.

- Mire gondolsz? – köntörfalaztam.

- Istenem, Nessie! Ne nézz madárnak! Nagyon jól tudod, hogy mire gondolok. Ki akarsz tálalni a barátnődnek – felelte ingerülten apa.

- Oh, hogy az... – feleltem nagyon értelmesen. Nem tudtam mit mondhatnék.

- Igen, az… Miért, Renesmee? Miért nem vagy képes elfogadni a búcsúzást?

- Én... De hát én nem tettem semmit! – próbáltam kitérni a válaszadás elől.

- Nem tettél. Még nem tettél – mondta apám. – Értsd meg, Nessie, senki nem tudhatja meg a titkunkat!

- És anya? Ő is tudta emberként, hogy ti vámpírok vagytok – fakadtam ki. – Claire miért nem tudhatja? – kezdett felmenni bennem a pumpa.

- Nessie! Az más volt... - felelte, de én közbevágtam.

- Más? Miért? Miért volt másabb akkor, mint most? Azért, mert akkor szerelemről volt szó? Claire a legjobb barátom. A legjobb!

„Elég!” – sikította bennem egy hang, mely egy erőteljes ütéssel törte át a nyugalom-burkot, melyet Jasper engedett rám manipulatív képességével. Túl nagy lendülettel álltam fel – a szék hangosan koppant a padlón, ahogy felborult. Egyedül akartam lenni. Ki kellett szellőztetnem a fejem, hogy ésszerűen tudjak gondolkodni. Úgy éreztem nem bírom tovább, mindjárt megőrülök. Még hallottam, amint Jasper hangosan felnyög az érzelmeim okozta fájdalomtól.

* * *

Mindig felszabadultnak éreztem magam futás közben. Ilyenkor átjár a szabadság érzése. De most ez sem segített, hogy megnyugodjak. Valahogy le kell vezetnem a feszültséget, ami feszíti a mellkasom. Megtorpantam az egyik öles fenyő előtt, megragadtam és tövestől kitéptem a földből, majd hozzávágtam egy másikhoz. Az megremegett, aztán kidőlt.

Lerogytam egy fa tövébe, fölhúztam a térdeimet és összekuporodva zokogtam. „Miért pont velem történik ez?” – tettem föl sokadjára magamnak ezt a kérdést, mikor ismeretlen szagot fújt felém a szél...

*Meyer is hasonlóan írta le a tájat, amit Edward szobájának ablakából lehetett látni.

(Twilight: 346. oldal)

**Az ebédlő leírását a könyvből koppintottam. Nem találtam fontosnak átfogalmazni. Úgyis ugyan az lenne a végeredmény. (New Moon: 548. oldal)